Délszlávok
Az est kétrészes volt (1992.06.04, Ifjúsági Ház). A műsor az akkori repertoárból állt: Bosnyák, Bunyevác, Makedón leánytánc, Kocsma, Bánáti táncok, majd a szünet után Lakócsai, Bunyevác népdalok, Leskovac, Dráva menti népdalok és záró számként az új tánc, a Vardar menti makedón táncok. A néprajzi szakértők között szerepelt Matusek László és Begovácz Rózsa. Ahogy Laci bácsi a bosnyákok, úgy Rózsa a Dráva menti horvátok népi kultúrájának volt legkiválóbb ismerője.
Az év nyarán újabb emlékezetes külföldi út várt a Tanac-ra: Olaszország, egy fesztivál Szardínia (Sardegna) szigetén. A turné minden percét élvezte az együttes, kezdve az éjszakai kompátkeléssel, folytatva a közös szállás minden örömével, a szinte korlátlan italfogyasztást biztosító büfével, a sokféle országból érkezett csoporttal (köztük a Virginiai Szigetek fekete táncosai), a sok énekléssel az étkezések előtt, a helyi csoport vezetőjének operaénekest megszégyenítő hangjával, zárva a felejthetetlen búcsúval. A szardíniai csoporttal jó barátságba került a Tanac, egy hónap múlva már az olaszok viszonozták a látogatást, közösen léptek fel több helyen, többek között Hercegszántón.
1992 októberében igazi "nagyágyú" tánctanítót köszönthet az együttes: Dr. Ivan Ivančan érkezik a Tanac-hoz. Ivančan igazi élő legenda, a Lado Horvát Állami Együttes vezetője, több tucat világhírű koreográfia alkotója, ugyanakkor kiváló és szorgalmas néprajzi gyűjtő, ugyancsak több tucat kiadott könyvvel. Ahogy magáról büszkén állította, a szakmában az egyedüli, aki doktorátusát néprajzból szerezte. Bejött az Ifjúsági Házba, megnézte a Tanac egy koreográfiáját, kért egy üveg sört, egy asztalt és egy széket és elkezdett dolgozni. A tanított tánc a Međimurje malo (más címen: Jedna mala ružica) volt, vagyis Mura vidéki táncanyag és a Tanac újabb kihívásokkal szembesült. Ivančan a profi együttesekhez szokott és profi munkát követelt a Tanac elkerekedett szemű táncosaitól is. Pontos helyzetet, távolságokat, térformát a színpadon, gyönyörű éneklést és az apróságokig hiteles, stílusos táncolást. Valamennyire megnyerhették a tetszését (Bránkót Sztálin-nak, Szávait Errol Flynn-nek nevezte barátságosan), mert a második nap felajánlotta, hogy kedvezményes áron még egy koreográfiát megtanít. Ez volt a Ražanac, a híres dalmáciai leánytánc, ami csak énekszóra ment és kiváló énektudást, hatalmas fegyelmet követelt a lányoktól. Később a Tanac egyik sikerszáma lett (igaz, jobbára csak a nagyobb műsorokban és a minősítőkön szerepelt). Meg kell még említeni, hogy a koreográfiákért a megfelelő árat (ami nem volt kevés) kifizette a tanítónak az együttes és így - másoktól eltérően - jogosan adhatta elő ezeket a koreográfiákat később bármely műsorán. A Tanac-ra nem volt jellemző, hogy videóról tanulja meg mások koreográfiáját (az 55-60 koreográfia között azért akadt két-három ilyen, főleg a kezdeti években). A nehezebb utat választották, de ettől még nem ítélték el azokat, akik különböző okok miatt rákényszerültek az effajta dolgokra.
Novemberben még megérkezik Mile, hogy megtanítsa a Timok koreográfiát. Ezeken a Kelet-Szerbiából való táncokon jól látszik a vidéken élő vlah kisebbség hatása. A táncban különösen a fiúk (guzičari) mutathatnak fel előadói erényeket.
1992 decemberében ismét önálló est, mérföldkő, mintegy az eddigiek összefoglalása, egyben új bemutatók is: "A Dráván túl" (Preko Drave). A felnőtt együttesben ebben a hónapban 46 fő táncol (31 lány, 15 fiú), az utánpótlás 55 fős, a gyermekcsoportok összesen 49 fővel dolgoznak. Van lehetőség a válogatásra és mindenkinek van lehetősége előbbre jutni, "felsőbb osztályba lépni".
A Dráván túl (Preko Drave)
1992-ben már javában tart a háború a déli határokon túl. A Tanac-nak nincsenek pontos információi arról, hogy mi is történik. Persze néznek tévét és olvasnak újságot, de hihetetlennek tűnik, hogy az a világ, amelynek hagyományait eddig olyannyira szerették, egyszerűen nem lesz többé (itt szó sincs arról, amivel később rosszindulatúan megvádolják a Tanac-ot, hogy Jugoszlávia visszaállítását akarná az együttes vagy hogy a Horvátország függetlenségéért hozott áldozatokat venné semmibe; a táncegyüttes csupán táncolni akar, nem "politizálni". Egy-két éven belül tudatosodik számukra, hogy ezt nem lehet és választani kell, akkor majd meghozzák a döntést és horvát együttesnek tekintik magukat). A háború Horvátország és Bosznia területén még 1995 közepéig tart, még Koszovó és a NATO-bombázások csak ezután jönnek (1999). A vezetők és a táncosok ekkor még úgy gondolják, hogy "lent" majd hamarosan béke lesz és itt, Magyarországon továbbra is lehet majd bármely "lenti" nép táncait táncolni. Akik táncot tanítani jönnek a határokon túlról, nem beszélnek a háborúról, csak a táncról. Viszi az együttest a lendület, a frissen megtanult táncokat elő akarják adni. Hazai hagyományok ezen a műsoron nem szerepelnek, ez egy kitekintés, a határokon túlra, a címe az estnek egy Dráva menti népdal első sorából van: a Dráván túl mennydörgés (preko Drave grmjavica). Tudtak a háborúról, de az egyelőre távoli mennydörgésként volt jelen az életükben.
Abban az időben Pécsett feltűnt egy szlavóniai népviseletbe öltözött ember, akit gyakran lehetett látni a Belvárosban, ahogy a tamburájával (pontosabban tambura samica a hangszer neve) zenél, akár egy utcazenész. Mellette volt egy hangszertok is és az arra járók néha pénzt dobtak a tokba. Egyesek szerint menekült volt az az ember (volt, aki szerint szerb volt). A Tanac nem kérdezte, de a műsor nyitóképében a Vizin Antus személyesítette meg őt: ugyanúgy állt a tok mellett szlavóniai viseletben és zenélte egymás után a szebbnél-szebb dallamokat a tambura samicá-n.
Az első tánc az Iža-féle Szlavóniai táncok (Moja diridika) volt, lenyűgöző létszámmal: 12 fiú és 18 lány volt a színpadon! Mivel eredeti viseletről szó sem lehetett, próbáltak ahhoz közelálló ruhákat húzni, a fiúknak hosszú gatyák készültek otthon, a lányok pedig baranyai ingszoknyát viseltek. Egyes nézői vélemények szerint a nagy létszám, a szép éneklés hatására szinte horvátországi együttesnek lehetett vélni a Tanac-ot.
Egy átkötéssel (Jastuk tanca - párnás tánc) jöttek a Bunyevác táncok, ahol újabb nyolc lány szerepelt (összesen tehát 26-an léptek föl lányok aznap este). A viselet végre közelebb állt az eredetihez. A régi, paplanselyemből készített, szörnyű színvilágú ruhákat el lehetett felejteni (később egy kisebb falusi együttesnek adták oda ajándékba). A Tanac ruhatára ekkoriban gyönyörű darabokkal gazdagodott, elsősorban pályázati pénzekből. Hercegszántóról és Bački Breg-ről vásároltak nagy mennyiségű női viseletet (20-25 darab női ing, szoknya, alsószoknya, kötény és még egyebek). A vásárban sokat segítettek a szántói ismerősök, a legtöbbet Csátity Bránkó nővére, Evica, aki a kultúrcsoportot vezette. Köszönet érte!
Bemutató következett: a nem sokkal azelőtt megtanult Ražanac (dr. Ivan Ivančan-tól). A híres koreográfust meghívták a bemutatóra, el is jött és a szünetben minden lánynak egy szál rózsát vitt az öltözőbe...
A szlovén tánc volt a következő műsorszám (Gorenjski plesovi), erre az alkalomra egy megyei német nemzetiségi együttestől kértek kölcsön népviseletet, ami legalább részben hasonlított az eredetire.
Ugyancsak új, az eredetihez közelálló viseletben jelentek meg a táncosok a "Bácskai szerb táncok"-ban (Mile Vujčin koreográfia). Ebből a táncból egy énekkel mentek a következőbe, a szünet előtti záró számba, ami a Bánáti táncok volt és a Szávai jegyezte. A táncban a fiúk virtuóz módon használják az eszközöket (botok, üveg), ez a rész később beépült a Temes koreográfiába, elszakadva a tájegység bemutatásától, inkább bartóki szintézisre törekedve.
A szünet után nagy siker fogadta a másik Ivančan-koreográfiát, a Mura vidéki táncokat. Kihasználva a Tanac korai időszakából való zalai horvát ismeretségeket, gyönyörű népviselet készült a tánchoz (ez tudatosan a hazai, zalai horvátok viselete, ami, ha nem is egyezik, de hasonlít a megfelelő horvátországi terület viseletére).
Egy zenekari szám után Mile-koreográfia (Sarajevsko polje) következett. Mit sem tudtunk arról, hogy mi zajlik eközben Szarajevóban...
Az egyik, sok néző által nagyon várt műsorszám következik: 35 gyerek táncol be a színpadra, az Oj, Ivane, Ivaniću (szlavóniai) koreográfiával. Ez az est egyik fénypontja, amit az sem zavar, hogy a bejövetelnél a gyerekek beleakadnak a háttér-függönybe és a színpad feléig elhúzzák (LOL, derültség a nézőtéren). A gyerekcsoportban feltűnik sok későbbi "nagy" táncos és jó látni, hogy van, lesz utánpótlás.
Szávai szerbiai tanfolyamon tanultak nyomán készíti el a Leskovac-ot, ami természetesen bemutató. Népviseletet kölcsön kapnak. A tánc az együttes és a közönség kedvelt száma lesz.
Utolsó előttiként a Vizin zenekar lép a színpadra. Először önállóan, majd a Tanac lányaival kiegészülve játszanak és énekelnek makedón zenéket, dalokat. Itt szólal meg először a nagy kedvenc ének, a "Zablejalo".
A kitekintést, a határokon túli nagy utazást és az estet a Makedón táncok c. koreográfia zárja. A táncok stílusában több helyen lehet problémát találni, hiszen ekkor még csak lemezek borítójáról ismerik a nagy makedón zenészt és táncost, Pece Atanasovski-t, aki majd tanítja és eligazítja őket ebben a csodálatos világban. A zenekarban ott van vendég zenészként Borbély Mihály (klarinét) a Vujicsics-ból és Halász László (harmonika) a tököli együttesből.
Amikor a záró szám után a taps már lanyhulni kezd, három zenész jön a színpad fénykörébe: Dervár Ferenc Kume, Piroska Gyula és Vizin Antus. Felhangzik a gyönyörű dal: preko Drave grmjavica (a Dráván túl mennydörgés). Miközben szárnyal a többszólamú ének, az együttes minden tagja egy-egy gyertyát hoz a színpadra. Az ének véget ért, a színpadon sötét, csak a sok gyertya. Mindenki tudta, kikért égnek azok a gyertyák.