2012 legnagyobb eseménye a Tanac számára a „Fölszállott a páva” televíziós tehetségkutató verseny volt. A felhívás tavasszal jelent meg és kezdetben a csekély érdeklődés miatt a kiírást is módosítani kellett (a korhatárt 35 évre emelték és a határidőt is kitolták). Először mindenkinek egy videofelvételt kellett beküldeni a rendező Hagyományok Házának és a Duna Televíziónak, ezekből választották ki a selejtezők résztvevőit. A Tanac-ot kiválasztották és zsűri előtt, félig-meddig nyilvánosan, Pécsett volt az a selejtező, ahol a Tanac a versenyben először színpadra lépett.
Szeptember elsején a Zsolnay Kulturális Negyed E78-as épületében igazi fesztiválhangulat uralkodott. Énekesek, táncos és páros szólisták, zenekarok és táncegyüttesek gyakoroltak, készültek a bemutatkozásra, a tévések videokamerával jártak-keltek, vágóképeket, interjúkat vettek föl, a fellépők sorra kerültek, szerepeltek a színpadon, a zsűri jegyzetelt, majd az egész napos program végén eredményt hirdettek. Helyesebben szólva csak pontszámokat mondtak, hiszen a más városokban tartott selejtezők résztvevői ugyanúgy versenyben voltak a képernyőre jutásért. A Tanac a táncegyüttesek kategóriájában a második legmagasabb pontszámot kapta (a legtöbbet ezen a napon a komlói Pöndöly Táncegyüttes érdemelte ki), így eséllyel várta, hogy bekerüljön abba a 12 táncegyüttesbe, akik végül a képernyőn fognak szerepelni.
Szeptember végén, az összes selejtező után végül bonyolult számításokkal és újrazsűrizéssel (egy kibővített zsűri felvételről újra megtekintette a versenyszámokat és újra pontozott) megszületett a döntés, amely szerint a Tanac az elődöntőbe került! A döntésről nyilvánosan nyilatkozni nem lehetett, mivel a szervezők szigorú titoktartási nyilatkozatokat írattak alá valamennyi résztvevővel, így a Tanac valamennyi tagjával is. Október végén lett csak nyilvános, hogy kik és mikor fognak szerepelni a négy elődöntőben.
A verseny szabályai több nehézséget is jelentettek a résztvevőknek: először az időkorlátot, amely a selejtezők során a táncegyütteseknek még 5 perc volt, az elődöntőkben már csak 4:30. Ahogy már szó volt róla, korlát volt az életkorra (16-35) és a táncosok számára is (max 30 fő).
Minden fordulóban más és más koreográfiát kellett bemutatni. A Tanac a selejtezőben egy kamara bunyevác koreográfiával szerepelt és úgy tervezte meg későbbi szerepléseit, hogy - szerencsés esetben - több magyarországi horvát népcsoport hagyományait is bemutathassa a televízióban. Ez a terv persze a felkészülés napjaiban folyamatosan változott, rengeteg töprengés, mérlegelés eredménye volt. Megérezték, hogy a verseny (és a televíziós zsűri is) igazából azokat részesíti majd előnyben, elismerést, megbecsülést azok fognak legtöbbet kapni, akik saját hagyományaikat élik meg a színpadon. Így lett az elődöntőben a Tanac versenyszáma a Pécs környéki bosnyák táncok, hiszen az együttes többsége ezekből a falvakból származott, sokuknak népviselete is az otthoni szekrényből való volt.
Ez a koreográfia régi, kipróbált, több díjat is kapott tánc volt. Az első probléma rögtön a 6-7 perces szám 4:30-ra való rövidítése volt. Nem volt könnyű átállni a táncosoknak, zenészeknek arra, hogy bizonyos énekekből, zenékből kevesebbet kell énekelni, zenélni, táncolni, hiszen a koreográfiát már több százszor bemutatta az együttes. A táncban többféle zenei szín is megjelenik, így a dudára való mulatása a fiúknak, a tamburazenekari ének- és tánckíséret és a híres pécsudvardi hegedűs, Patak virtuóz játéka. A zenészek, táncosok, próbák egyeztetése sok-sok energiát felemésztett és akkor még nem beszéltünk a nép- és hajviseletekről, ahol az volt a cél, hogy a lehető legtöbb szépséget kell megmutatni. Az együttes egykori tanítójának (Matusek Laci bácsi) köszönhetően sok rendkívüli szépségű és hitelességű ruhadarab volt a Tanac ruhatárában (ezeket ki-mit-tud-os ruháknak hívták, mert csak olyan különleges alkalmakkor viselték, mint pl. az 1993-as tévés Ki-Mit-Tud vetélkedő). Mindenkinek újdonság volt, hogy egyes lányoknak 80-100 éves, régi fényképekről vett hajviseletet terveztek készíteni; ennek megvalósításáért a két Mirjánát (Bosnyák és Jaksics) és a mohácsi Kálmáncsiné Barna Eszter kiváló fodrászt illeti hatalmas köszönet.
Mivel a Tanac által őrzött hagyomány meghatározó része a csodálatos többszólamú éneklés, az együttes énektanára, Orcsik Judit rengeteget fáradozott (külön-külön és együttesen) a fiúkkal és lányokkal, hogy az énekek tisztán és fénylő hangon szólaljanak meg.
A minden apró részletre kiterjedő megvalósítást jelzi az is, hogy egyes bosnyák női fejfedők megfelelő viselési módját, díszeit Pogányban, Losánia Ivó bácsi segítségével pontosítottuk.
Végül, de nem utolsósorban köszönet illeti a Vizin zenekart, akik a lehető legmagasabb színvonalon, hitelesen kísérték mindvégig a táncegyüttest.
A versenyben az elődöntők még felvételről mentek, ezért a szombati adás miatt csütörtökön reggel 6-kor kellett elindulni Pécsről Budapestre, az MTVA székházhoz. A megérkezés és a beléptetés után kezdődött a kétnapos munka, mert könnyű szórakozásnak semmiképpen nem lehetett nevezni. Be kellett hozni az összes viseletet és kelléket a buszból és elindult a próbák sorozata. Először próbaruhában, a próbateremben, ahol már kijelölték a 9 méter átmérőjű kört, ami a színpad használható részét jelentette. Ezután irány a stúdió, ahol az adást vették föl, először hangpróba, majd később a délután folyamán próba viseletben, minden kellékkel együtt. Meglepetésre ezen a próbán már a helyén ülő, figyelő és szorgalmasan jegyzetelő zsűrivel találkoztak. Innen számítva már minden próba tétre ment, minden alkalommal a legjobbat kellett nyújtani. A munka csak este 8 körül ért véget (kellett még fényképeket készíteni, rövid bejátszásokat, interjúkat felvenni, ezek plusz órákat jelentettek). Másnap, pénteken volt egy főpróba, ahol már a műsorvezetők is jelen voltak, aztán késő délután kezdődött a felvétel, amit végül a közönség másnap láthatott. A felvételen a zsűri már pontozott és akkor derült ki, hogy kik lesznek a továbbjutók.
A Tanac az értékeléskor csak jó véleményeket kapott az egyes zsűritagoktól és 58 ponttal, holtversenyben a Szentendre Táncegyüttessel jutott a középdöntőbe.
Bár már tudni lehetett, hogy december elsején és nyolcadikán lesz egy-egy középdöntő, meg kellett várni az utolsó (negyedik) elődöntőt, hogy kiderüljön, melyik középdöntőbe osztják majd be a Tanac-ot (ez az első középdöntő lett). A felkészülés otthon megint az ismert feladatokkal zajlott: koreográfia rövidítése, minden lehetséges táncos mozzanat belesűrítése abba a 4:30-ba, ami rendelkezésre állt, a népviseletek „testreszabása”. Nagy köszönet a barcsi és lakócsai hagyományőrző együtteseknek, akik legszebb viseleteiket kölcsönözték, hogy kiegészítsék a Tanac Dráva menti ruhatárát.
A csapat igyekezett minden fordulóban valami újjal előrukkolni, így az elődöntőben, ha széken táncoltak, most a középdöntőben már asztalon (ez egyébként eredetileg is benne volt a koreográfiában), valamint a dudások száma is egyről kettőre növekedett (Szabó Zoltán, a régi Vizin zenekar egykori tagja mellé érkezett Végh Andor, a Dráva menti dudazene legkiválóbb tolmácsolója, akinek zenéje a szám egyik erőssége volt).
A lányok gyönyörű éneke, a szép viselet, a 30-as éveket idéző hajviseletek (Eszter fodrász ismét nagyot alkotott), a kopogós, dobogós, bokázós, csizmaverős, rezgős motívumok gazdagsága a táncban, a sodró lendület meghozta a hihetetlen (nem várt, de remélt) sikert a Tanac-nak a középdöntőben: az együttes a forduló győzteseként a döntőbe jutott! A pontszám ismét 58 volt, de ezúttal a riválisok gyengébben szerepeltek (Szentendre 54, Rába 52, Zala 49 pont).
Következett a döntő, december 15-én. A kiválasztott hazai horvát népcsoport ezúttal a bácskai bunyevácok voltak. Ez a koreográfia nem volt régi száma az együttesnek, több lépést csak ebben az évben kezdtek el tanulni, gyakorolni és a tánc egyes elemei, térformái, eseményei a visszalévő néhány próba alatt formálódtak, váltak véglegessé. Mivel közel volt már a Karácsony, a Tanac olyan karácsonyi éneket helyezett a szám végére, ami a horvátság körében általánosan elterjedt. Ennek dudakísérete viszont már egy mára elfelejtett, ősrégi dallam volt, melynek végén egy harmónium is bekapcsolódott (Mihályi András játszott rajta szívességből). A Tanac fiai sok éve járták és járják a falvakat (talán 1993 volt az első alkalom), hogy az örömhírt, a jókívánságokat dudakísérettel, anyanyelven énekeljék és mondják el a fogyatkozó lakosságú egykori horvát falvak népének. Az a kicsi templom, amelyet ilyenkor hordoztak, most is ott állt a koreográfia végén a karácsonyi asztalon.
A bunyevácok legszebb viseletei manapság egy-egy zágrábi múzeumban ill. együttesnél, a Bácskában pedig Subotica/Szabadka városában és környékén találhatók meg. Szávai József és Bosnyák Mirjána félméteres hóban, lezárt utakat kerülgetve, a legnagyobb télben és hófúvásban mentek el a kölcsön ruhákért Tavankut-ra, a Matija Gubec együtteshez. A kalandos utazás végül jó véget ért, visszafelé a 16:00-kor záró határátkelőt 15:59-kor még elérték és a gyönyörű viseletek (amelyekből néhány darab már a selejtezőben is játszott) Pécsre kerültek. A másik irányból pedig Vjekoszláv Blazsetin hozott a zágrábi kölcsönzőből a fiúknak mellényeket. Minden erőfeszítés és akarat újra összpontosult a siker érdekében.
Boldogan és reménykedve várták az együttes tagjai a döntőt. Boldogan, mert céljuk, hogy hazai horvátok hagyományaiból a lehető legtöbbet és legszebbet megmutassák, már teljesült. Reménykedve, mert bár az egyenes győzelemben (pontszámokkal) nem nagyon hitt közülük senki, volt még egy lehetőség, a közönségdíj, amit a döntő egy résztvevője SMS-szavazás útján kiválasztva kaphatott meg.
December 14-én ugyanúgy reggel 6-kor indultak Pestre. Minden az eddigiekhez hasonlóan zajlott (a sok próba, a kevés pihenő, a sok várakozás). Elérkezett végül a végső döntés ideje és a Pávát (és az elsőséggel járó egymillió forintot) a táncegyüttesek közül a Jászság nyerte meg. A Tanac tagjai boldogok voltak, hogy idáig eljutottak, mégis kicsit csalódottan álldogáltak az ünneplők között a díjesőben (még a döntőbe be sem kerültek is szép díjakat kaptak), mert az együttes csak egy díjat kapott a Magyar Művészeti Akadémiától (igaz, az odaítélő néprajzi bizottságban olyan névvel, mint Kallós Zoltán). Amit a Tanac hiányolt, az szűkebb hazájának, Pécsnek és Baranyának az odafigyelése és kevés kivétellel a hazai horvát hivatalosság (intézmények, önkormányzat, szövetség) szeretete, elismerése. Tudtuk, hogy szinte mindenki, akinek bármi kevés köze van a horvátsághoz, néz minket, nekünk drukkol és szavaz ránk. Kár, hogy ez akkor, ott, nyilvánosan nem derült ki, nem jelent meg demonstratív kiállásként a Tanac mellett. Az SMS-szavazással a közönségdíjat egy erdélyi együttes nyerte (Balánbánya).
Utólag persze történt egy s más. Bár a Karácsonyi koncertre (a novemberi Országos Horvát Naphoz hasonlóan) nem hívták meg az együttest, mégis olyan nagy megtiszteltetés érte a csoportot, amire az eltelt 25 évben nem volt példa: Pécs városi, baranyai és országgyűlési képviselők, horvát szervezetek egy adománylevelet adtak át, amely egymilliós összegről szólt. Vagyis a Tanac mégis megnyerte a Pávát! Azután 2013 januárjában Pécs Város Kulturális Bizottsága úgy döntött, hogy Pécs Város Kulturális Nagydíját ebben az évben a Tanac és a Vizin zenekar kapja meg: óriási elismerés! A díjat másodízben adták át (március 15-én, a Kodály Központban), az első díjazott 2012-ben nem kisebb személyiség volt, mint Placido Domingo. Ahogy egy pécsi újság fogalmazott a Tanac-ról: nem győztek, mégis nyertek!
A negyedszázados fennállást ünneplő műsor egyfajta összegzés és tetőpont volt, igazi ünnep. A nyitóképben megjelent az első műsor (1989) megsárgult fényképe, rajta az alapítókkal. A fénykép megelevenedett, és a színpadra léptek a veteránok, akik közül néhányan a bosnyák koreográfia záró részében – a kólóban – együtt táncoltak gyermekeikkel.
A bunyevác tánchoz ismét kölcsönkapták Tavankut-ról a csodálatos eredeti viseleteket, amelyek átformálják a színpadra lépő táncost, méltóságot és eleganciát kölcsönözve minden mozdulatának. Újra átélhették a bácsmonostori sokac asszonyok egykor gyűjtött, zengő, többszólamú énekeit és a hercegszántói lakodalmat, amelynek részleteit oly sok személyes látogatás csiszolta hitelessé. A kifinomult, s egyben őserőt és hitelességet jelentő Bartók-zenét most a 44 hegedűduóra készült tánc képviselte a műsorban.
Volt egy új tánc is, a virtuóz dobrudzsai cimbalomjátékra készült Geamparalele, hasonlóan virtuóz lépésekkel. A veteránok másodszor is megjelentek, az ikonikus, egykor az 1993-as Ki-Mit-Tud-ban bemutatott Muramenti táncokkal. Díjnyertes, és ismét Bartókhoz, valamint a saját gyűjtésekhez kapcsolódó tánc következett, a Temestől Marosig. Az első rész makedón táncokkal zárult, az együttes eredeti népviseleteiben és a zenekarban kiegészülve eredeti makedón zenészekkel: Stefče Stojkovski régi barátként jött el zenésztársával Skopjé-ből velünk ünnepelni.
A második rész új tánccal nyitott, a Moszlavinai táncokkal. A táncot először 1997-ben, Zágrábban látták, amikor közös műsort adtak az Ivan Goran Kovačić együttessel. A műsoron minőségi hangfelvétel és abból CD készült, amit sokszor hallgattak. A tánc Ivica Ivanković koreográfus (és szintén régi barát) tehetségét dicséri. A gyönyörű viseletet több helyről kapták kölcsön. A Vizin zenekar zenekari száma után ismét egy, az együttes lényegét jelentő tánc került sorra, a Dráva menti táncok. Ahogy gyakran mondták, a “slágerszám”.
Az est kiemelkedő vendége volt Sebő Ferenc, aktuális zenekarával. Eredetileg Sebestyén Mártát is elhívták, de az énekesnő betegség miatt nem tudott eljönni. Így hát Sebő Ferenc énekével és zenéjével táncolták el a Lydiát, Horatius versét.
A Dráva menti sokac farsang után valamennyi zenész színpadra lépett, a közönség szűnni nem akaró tapsa mellett zenéltek. És legvégül a nagy zárószám, a Pécs környéki bosnyák búcsúbál, minden táncossal és az Oj, Savice énekkel a végén. Amikor az ének véget ért, padokat, asztalokat hoztak be, lakodalmi emlékeket idézően helyezték el és terítették le szőttesekkel ezeket. Az elfáradt táncosok leültek vagy közelebb álltak egymáshoz. Gyönyörűen szólt a Sokadija zenekar tamburazenéje, a Turski rastanak (felvételről). A háttérben pedig a filmvásznon megjelentek az egykori átai lakodalom szereplői, ahogy a tánc végeztével elmennek a kamera előtt, néha odapillantva. Aztán egyszer csak megállt a kép, majd csendben elhalványult.
Eltelt 25 év.
A műsorban 72 táncos és 25 zenész szerepelt. A műsor anyagát DVD-n és BluDisk-en őrizték meg. A műsorra, Tanac25 címmel, könyv jelent meg az együttes történetéről.
A 2013-as évet még egy kitüntető díj zárta: december 8-án Budapesten az együttes megkapta a Pro Cultura Minoritatum Hungariae díjat.
2014 első kiemelkedő eseménye a „Lijepom našom” horvát televíziós műsorban való szereplés volt. A felvételt a pécsi Sportcsarnokban rendezték meg, hatalmas közönség előtt és hatalmas sikerrel. A Tanac Dráva menti táncokkal szerepelt. Az esti nyilvános felvétel előtt délután a hangfelvétel készült el. Valaki hírt hozott a stúdióból, hogy a felvételt végzők teljesen el voltak bűvölve a megszólaló énekek és zene kiemelkedő minőségétől…
Az év folyamán elindult a „Régi bál” sorozat. Ebben az egyes falvakban rendeztek olyan bált, amilyenek 80-100 évvel ezelőtt lehettek. Csak nagyon régi, helyi táncok és énekek szerepelhettek. Az első alkalom Pogányban volt. Később a Hrvatska Kronika hazai televíziós műsor külön félórás műsort rögzített a bál alapján, amit Pogányban és Pécsudvardon forgattak (a forgatás kétnapos volt). A sorozathoz sikerült pályázati támogatást szerezni (KIH PRO-RENO), így a következő évvel együtt összesen 5 alkalommal volt régi bál a következő településeken: a már említett Pogány, Felsőszentmárton, Szalánta, Mohács és Kásád.
Az év folyamán kétszer utazott az együttes Horvátországba. Szerepeltek a Draž-i Baranjski bećarac fesztiválon, majd egy úton viszonozták az isztriai Pazin együttesének valamikori pécsi fellépését és ott voltak a nagy Slavonski Brod-i fesztivál, a Brodsko kolo gálaműsorában. Nem maradtak el a fellépések a kisebb településeken, falvakban sem, sőt új elemként megjelentek azok a műsorok is, amelyeket a pécsi Csorba Győző könyvtár pályázati forrásból támogatott anyagilag. Ezek a fellépések igazán apró baranyai falvakban voltak (akár a százat sem érte el a falu lakóinak száma). Volt bizony, hogy az öltözőbe már nem jutott kályha, volt, hogy nagy porban vagy sárban lehetett csak a színpadhoz érni és volt olyan is, hogy az együttes vezetője otthon felejtette a fellépés CD-jét (40 km-re Pécstől)… Szerencsére visszaért az utolsó pillanatban…
Az év nem múlhatott el a Nemzetközi Horvát Fesztivál nélkül (Isten hozott, kedves vendég!), ez a 18. alkalom volt, és a Zsolnay Kulturális Negyedből a fesztivál visszatért régi helyére, a Belvárosba. Újra volt felvonulás (Kossuth tér-Széchenyi tér-Dóm tér) és voltak délutáni, rövid, kedvcsináló programok. A székesegyházban horvát nyelvű misét celebrált Đuro Hranić, đakovo-eszéki érsek, és az August Šenoa Horvát Klubban kiállítás nyílt Ivan Ivković Ivandekić bunyevác fotográfus Tavankut-i fotóiból. Este a gálaműsor a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában, a Széchenyi téren. Ez mind, a vendéglátást (étkezések, szállás) is beleértve az Egyesület szervezésében és tagjainak áldozatos munkájával.
2015-ben a fellépések száma 31 volt, ami a régi szép időket idézte. A szokásos alkalmakon túl (nagykozári farsang, felsőszentiváni prelo, szalántai, kásádi, mohácsi, lothárdi, szemelyi, drávakeresztúri és kátolyi horvát programok) két fellépéssel és egy könyvvel tisztelgett az együttes egykori tanítója, Matusek László születésének 100. évfordulóján. Az átai fellépésen ott ült a közönség soraiban az egykori híres átai trió három tagja és ketten a műsor után egy kicsit énekeltek is… A könyvben a tanító úr önéletrajzán és néprajzi tárgyú írásain kívül szerepeltek interjúk (ezt Szávai jegyezte le a régi kazettákról, amik a gyakori Alajos utcai látogatások alkalmával készültek és Bosnyák Mirjana horvát nyelvű írása: Naš učitelj (A mi tanítónk)…
Az évben háromszor sikerült Horvátországba eljutni (Sopje, Velimirovac, Donji Andrijevci) és végre volt egy hosszabb, belgiumi turné is (Namur). Az utazások sosem a meghívások függvényei (azokból van elég), hanem egyszerűen az anyagi helyzeté; ritkán van ilyenekre pályázati támogatás, ugyancsak ritka az önzetlen támogató és ha a táncosnak a saját zsebébe kell nyúlni az útiköltséget előteremtendő, az bizony csak egy határig lehetséges. A Namur azért szép emlékeket jelent, a világfesztiválon olyan csoportokkal találkozhattak, akikkel nem mindennap (Mexikó, India). Mivel Belgiumban Horvátországot is képviselték, az év folyamán egy gyönyörű tánc került az együttes repertoárjába: a Split-i táncok.
Az év kiemelkedő pécsi kulturális eseménye volt az Europa Cantat. A Tanac itt is fellépett, ugyanígy a Déli Kapu Folklórfesztiválon és megrendezte saját, 19. fesztiválját is. A siker ezúttal sem maradt el, de a fesztivált beárnyékolta a déli határokon a menekültekkel kapcsolatban kialakult súlyos helyzet, aminek következtében a vajdasági horvát csoportok az utazás napján kényszerültek lemondani a szereplést.
A Tanac alakulása utáni években kapott egy rendkívül hasznos tanácsot: kell, hogy az együttesnek legyen gyermekcsoportja. Ez nem is szorult magyarázatra. Óriási lendülettel indult a szervezés. Lett egy pécsi csoport (az Ifjúsági Házban) és lett egy Szalántán, mindkettő 25 fő körüli létszámmal. Utóbbi az egykori kökényi Vasárnapi Iskola utódja volt, amit szintén a Tanac tagjai alapítottak és működtettek egy rövid ideig.
A gyerekcsoportok természetes utánpótlásként működtek majd 10 évig (1992-2003). Szerepeltek az együttes falusi fellépésein (a fénykorban volt, hogy fellépni két busszal érkezett a Tanac, az egyikben a gyerekek és a szülők ültek) és a nagy színházi műsorokon. Aztán valahogy elfogyott a lendület, az együttest más gondok kötötték le, teljes energiáját igénybe vette a sikerek (minősítő műsorok, fesztiválok, külföldi utak, rengeteg fellépés), a színvonal megtartása. A gyerekcsoport szép csendesen megszűnt.
2014 szeptemberében viszont - éppen a csökkenő létszám miatt aggódva – az együttes vezetői a Horvát Iskolába járultak azzal a kéréssel, hogy a tanórák után a gyerekeknek táncot taníthassanak. A kérés meghallgatásra talált és onnan kezdve először csak kedden, majd később kedden és csütörtökön délután 4-től volt egy táncóra. Ide főleg az alsótagozatosok jártak, a felsőbb évfolyamokat nem sikerült megszólítani. A gyermekcsoport később a Pačići (Kiskacsák) nevet kapta és egy idő után már fellépésre is képesek voltak (Komló, Pécs, Mohács, Kátoly, Szalánta). Az iskolában a körülmények nem voltak ideálisak, táncra egy kis terem szolgált, ami után csekély bérleti díjat kellett fizetni. Később aztán a csoport jelentősen bővült, már heti három alkalommal volt tánc (három különböző csoportnak). A tanítók, akik végtelen türelemmel vezették a próbákat, Stivics Ramóna, Bosnyák Mirjana és Szávai József voltak.
2016-ban a fellépések száma mélypontra, az előző évhez képest a felére esett, összesen 15 volt az év folyamán. Ilyen kevés csak kétszer volt a Tanac történetében: 1989-ben, közvetlenül az alakulás után, és 1998-ban. Ezeken kívül a 25-30 fellépés volt a jellemző (a maximum 2001-ben és 2005-ben volt, 44 szerepléssel).
Mi okozta a visszaesést? Nem egy ok, hanem kedvezőtlen események sorozata.
A legfontosabb a létszám drasztikus csökkenése. 2015-ben még 19 lány és 14 fiú volt a névsorban (a ténylegesen próbára, fellépésre járók száma ennél mindig kevesebb). 2016-ra 13 lány és 6 fiú lett. Ha egy táncegyüttesben a létszám a felére zuhan, különösen úgy, hogy a fiúk kétharmada kiesik, az a vég. A Tanac mégis megpróbálta a lehetetlent és fogcsikorgatva küzdött a túlélésért. Ha nem lett volna a gyerekcsoport és a veteránok csapata, be lehetett volna zárni a boltot. De voltak…
Miért távoztak olyan sokan az együttesből? Biztosan fennáll a Szávainak, mint vezetőnek a felelőssége is. Sokszor nem állt a helyzet magaslatán, nem oldotta meg a konfliktusokat, inkább elmérgesítette. Egyedül őt okolni mégis helytelen, hiszen emberi gyengeségei a több mint negyedszázad alatt mindvégig megvoltak, a csapattal mégis ment a szekér.
Vannak évek, amikor alig megy el valaki az együttesből, és az összeszokott csapat sokáig a csúcson teljesít. 2016 (és hozzávehetjük a megelőző évet is) sajnos nem ilyen volt. Az együttest meghatározó táncosok és zenészek hagyták el és mindez nem ebben az évben kezdődött.
A távozások okai számosak. Voltak lányok, aki férjhez mentek, gyereket szültek. Voltak fiúk, akik - oly sok magyarországi emberhez hasonlóan – külföldön kerestek munkát. Volt, aki a munkája, volt, aki a tanulás miatt hagyta el a várost és/vagy az együttest. Voltak sérülések, betegségek. Voltak olyanok, akik újoncként nem tudtak beilleszkedni az együttesbe.
Másik fontos tényező az utánpótlás kudarca. Évről-évre megpróbáltak új tagokat toborozni, gyakorlatilag nulla eredménnyel. A hirdetések, szórólapok, a szóbeli rábeszélések, a flashmob-ok mind eredménytelenek voltak. A legtermészetesebb forrás, a Horvát Iskola alig adott néhány embert (a táncolás, hagyományőrzés presztízsének visszaesése ebben a nemzetiségi iskolában külön tanulmány tárgya lehetne). A falvakban szinte nem maradt táncolni tudó/akaró fiú; aki lett volna, munkája és a távolság miatt nem jöhetett. Hiába próbáltak minden korosztályt megszólítani, gyerekektől az idősekig, csak olyanok jöttek, akik pár próba után távoztak (volt, aki már az elsőre se jött el). Az egyik természetes forrás, a táncház kiesett, mert az eltávozott Vizin zenekar magától értetődően nem kívánt a Tanac-nak táncosokat toborozni, a saját táncházak meg rapszodikusan működtek, hol voltak, hol nem, hol sokan jöttek, hol kevesen. A táncházak közönségéből sajnos hiányoztak a fiatalok, inkább a középkorúaké lett a rendezvény. A főiskolai/egyetemi fiatalokat sem sikerült megszólítani; sem helyszínt, sem időpontot sem sikerült találni egy szimpla táncházra (ugyanez állt a középiskolákra is). A Tanac tagjai mérsékelt lelkesedéssel vetették magukat az utánpótlás keresésébe, ami valahol érthető: a szórólapokat sokszor mások összetépték, a táncosokat lenézték, a tánc valami szégyellnivaló, elavult dolog lett. Az ember azt hihetné, hogy ekkora nyilvánosság (televíziós szereplések, nagyrendezvények, fesztiválok) és sikerek csak vonzanak új tagokat, de nem. Néha a siker épp ellentétes hatást vált ki: voltak, akik azt mondták, azért nem jönnek a Tanac-ba, mert ilyen jól sohasem tudnak majd táncolni…
A létszám csökkenése, az utánpótlás hiánya, a kevesebb meghívás már elég lehangoló. Sajnos ehhez még egy új, elszomorító jelenség is hozzájárult az együttesben. Mivel kevés volt az ember, mindenkinek a szerepe fölértékelődött, amit nem viselt mindenki megfelelően, felelősséggel. Kialakult az, hogy a táncosok nem érnek rá. Nem érnek rá a próbákra és ami még rosszabb, a fellépésekre sem. A Tanac a fontossági sorrendben hátra került. Meghívások sorát (2016-ban 8-10 volt ilyen) nem tudtuk emiatt elfogadni. Ez persze tovább rombolta mindazt, amit annyi év munkájával fölépítettek. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni…
A súlyos gondok mellett azért voltak szép pillanatok is az év során. A Tanac még romjaiban is Tanac… Voltak fellépések a horvátok által lakott településeken (Felsőszentiván, Drávasztára, Szalánta, Baja, Drávafok, Kásád, Nagykozár). Áprilisban Budapesten, a Hagyományok Házában adott emlékezetes estet a Tanac, amely az „Emléket hagyni… Képek a magyarországi horvátok néphagyományaiból” címet viselte. Mint már többször, a műsorban együtt szerepeltek az August Šenoa Asszonykórussal és a műsor végén együtt ültek le a színpadon lévő terített asztalhoz. Volt régi bál ismét Szalántán. Volt egy csodálatos nap Kásádon, amikor a helyi lakodalmat elevenítették fel, fotózással egybekötve. Volt egy Ormánság Fesztivál, ahol három aprófaluban léptek föl és a vendéglátást az egyik helyen a cigánysoron adták nekik, meglepően finom ételekkel. És volt egy tengerparti út Neum-ba (BiH), ahol a fellépésen kívül lehetett végre a tengert és a nyári napot is élvezni… És megjelent egy könyvük a bosnyák népviseletekről.