Joomla Gallery makes it better. Balbooa.com

Előzmények (1988 előtt)


Ha jócskán visszamegyünk az időben, 1984-ben a Tanac két alapítója, Szávai József és Sárosácz Mihály az akkori Baranya Táncegyüttesben táncolnak. Szávai 1979-ben lép be a Baranyába, Sárosácz később. Jó barátok, gyakran találkoznak a táncon kívül is, legtöbbször Szemelyben, Sárosáczéknál. Ilyenkor sokat beszélgetnek, jó zenéket hallgatnak, gyakran kimennek a pincébe (idemo u podrum), isszák a szemelyi borokat, elmennek minden környékbeli bálba, táncos alkalomba, búcsúba. Vendégek egymás családi ünnepein, együtt mennek Bulgáriába, az ötévente megrendezett híres koprivsticai fesztiválra. Együtt (és mások társaságában) mennek az öreg Ladával Erdélybe, széki lakodalomba, ott vannak a helyi táncházakban, a Vizin Antus vezette zenekar báljain a Bácskában és ott vannak Budapesten, a Corvin téren, a Magyar Állami Népi Együttesből formálódott Párhuzam és Kodály táncegyüttesek műsorain.
Szávai már korábban tartott próbákat Szalántán, 1984-ben felkérik, hogy Kökényben vezessen tánccsoportot. Örömmel és lelkesedéssel veti magát a munkába, amelyben egyenrangú társa és barátja lesz Grisnik János (Ivo), a kökényi harmonikás. A tánccsoportban elkészül néhány koreográfia (bosnyák és szerb), a csoport sikerrel szerepel az Országos Horvát Napon (a délszláv, majd horvát tánc nagy „öregje", Kricskovics Antal mondja: "Hát ti hol voltatok eddig? Nagyon örülünk nektek!"), aztán jön a nagy ötlet: megcsinálni a bosnyák lakodalmast. Elindulnak ketten gyűjteni a faluban, néha mások is csatlakoznak hozzájuk (Sárosácz, Vizin Antus). Egy ócska kazettás magnóval történik a gyűjtés, nagy anyag gyűlik össze. Megszerveznek egy filmes gyűjtést is, ahová Andrásfalvy Bertalan és Begovácz Rózsa is kilátogat a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályáról. A lakodalmas előkészületeibe bekapcsolódik az egész falu, viseleteket, énekeket szednek elő a múltból, a környékbeli bosnyák falvak (Pécsudvard, Szemely, Szalánta) is segítenek zenésszel, táncossal. Vizin Antus elhozza a Dráva mentéről énekes ismerőseit (köztük későbbi feleségét), a Baranyából a Szávai és a két Sárosácz (a Misi és a Gyuri) a fő táncosok. A lakodalom 1986-ban óriási siker, a bemutatón ott vannak a Vujicsics együttes tagjai és a nézők között van Sebestyén Márta, aki abban az évben nyeri el az Év Énekesnője címet, interjú is készül vele a pécsi újságban.
A lakodalom előkészületei során találkozik Szávai Matusek László volt kökényi és átai tanítóval, a híres átai trió létrehozójával, a baranyai bosnyák-horvátok néphagyományainak legkiválóbb ismerőjével, néprajzi gyűjtővel. A találkozásból 10 évig tartó mester-tanítvány kapcsolat lesz, Szávai egészen a tanító úr haláláig jár az Alajos utcai házba beszélgetni a régi időkről (többször vele van a kazettás magnó is). Elmennek együtt a környékbeli falvakba népviseletek után kutatva, régi emberekkel találkoznak és a tanító úrból mindeközben árad a rengeteg információ és tudás, amit Szávai megpróbál gondosan fel- és megjegyezni.
1987 őszén a Baranyában Szávai összetűzésbe kerül az akkori vezető Vidákovics Antallal, mégpedig az úgynevezett „tematikus táncok" miatt. Ezt a „műfajt" a Baranya akkoriban kezdte intenzíven művelni, Vidákovics Eck Imrével, a Pécsi Balett egykori vezetőjével és Bagossy László rendezővel épít ki jó kapcsolatokat, aminek köszönhetően a Baranya egyre többet statisztál a Balett műsoraiban az akkori Pécsi Nyári Színházban és Vidákovics, a sikeres néptánc-koreográfus maga is elkezd több gondolatiságot hordozó darabokat készíteni (Antigoné, Erinna szerelme, Macbeth). A Baranyában az úgynevezett „délszláv" táncok mellett (horvát, szerb, makedón, bolgár) egyre nagyobb teret kapnak ezek a táncok és Szávai összetűzése is egy olyan esetnek köszönhető, ahol egy ilyen tematikus táncot próbált az együttes. Szávai persze nem volt egyedül azzal a véleményével, hogy a Baranyának nem feltétlenül ezen az úton kéne járnia, de az együttes nem mert szólni (egy kivétel azért volt), így Szávai eljött egyedül. Utólag visszatekintve nem volt törvényszerű, hogy így alakuljon, valamivel több kompromisszum-készséggel mehetett volna tovább a szekér, de hát ez akkor mindkét emberből hiányzott.
Szávai sokat köszönhet Vidákovicsnak, sokat kapott és sokat is adott (volt olyan 3 év, amikor egyszer sem hiányzott próbáról/fellépésről; hetente 3 próba volt). Nem egyedül Vidákovics indította el a folklór útján, de biztosan hosszú évekig ő volt a példakép. A saját út megtalálásában sokan segítettek (táncosok: Lődör Jenő (egykori híres baranyás táncos), a Sárosáczok, a Batyu-Zsura példa (Farkas Zoltán és Zsuráfszky Zoltán, az Állami Nép Együttes egykori tagjai), a zenészek: a Vujicsics, a Vizin zenekar), de a legtöbbet Szávai mégis a falvak népétől kapta, akik a hagyományt ismerték, őrizték és bizalommal továbbadták.
Míg Sárosácz Misi a Baranyában maradt, Szávai az akkori KISZÖV magyar néptáncegyüttesben próbált szerencsét. Itt másfél gyönyörű év várt rá; az akkori együttesnek (Szabó Sándor vezetésével) ez fénykora volt, amikor a legnagyobb koreográfusok dolgoztak vele és a legnagyobb sikereket érte el.
Gyorsan eljött az 1988 ősz, amikor viszont Sárosácz Misi jelentkezett, hogy már ő is abbahagyta a táncot a Baranyában, itt az ideje tehát, hogy együttest alakítsanak. Sárosácz a környékbeli falvakból, egykori horvát iskolás társaiból szervezett embereket, Szávai hozta az egykori kökényi együttesből a tagokat és volt egy fantasztikus zenekar, a Vizin zenekar, akik elvállalták az új együttes kísérését. Ez a zenekar akkor már évek óta nem kísérte a Baranyát, összekülönböztek Vidákoviccsal azon, hogy használhatják-e vagy sem a „Vizin zenekar" nevet az első kazettájukon, amelyet saját gyűjtéseikből állítottak össze. Vidákovics csak a „Baranya Táncegyüttes zenekara" megjelölést fogadta volna el, így kenyértörésre került sor. A Vizin zenekar az ország „délszláv" közönségének legkeresettebb és legkedveltebb zenekara volt, minden bálba őket hívták, kazettákat adtak ki, az August Šenoa asszonykórust kísérték (ahol Matusek tanító úr volt a vezető) és Vizin Antusnak hatalmas gyűjtött anyaga és tudása volt a hazai horvátok és szerbek népzenéjéről.
Október elején ott ültek néhányan a Makáriban (vendéglő az Ifjúság útján, az akkori Tanárképző Főiskolával szemben, Baranya-próbák utáni törzshely), Sárosácz Misi, Szávai, leendő tagok, néhány főiskolás és a névválasztásról beszélgettek. Nem tudni már, ki dobta be, hogy legyen: Tanac. Az ötletet azonnal elfogadták, mert egy baranyai, kedvelt páros tánc neve és azért, mert horvátul van, tehát már a névről rögtön ki fog derülni – legalábbis a „délszláv" közönségnek - , hogy kikről is van szó. Megalakult a Tanac Néptáncegyüttes. 1988 októberét írták.

A kezdetek (1988-1989)

Az első próbák az akkori Tanárképző Főiskola Jakabhegyi úti Kollégiumában zajlottak. Az már a múlt ködébe vész, hogy mikor volt az a beszélgetés Szávai és Gyarmati Gyöngyvér, az Ifjúsági Ház akkori népművelője között, amely 23 évre meghatározta az együttes próbáinak helyszínét. Gyöngyvér, megtudva, hogy próbál egy új együttes, felajánlotta – persze Nagy Sándor akkori igazgatóval történt egyeztetés után – az Ifjúsági Ház színpadát a próbákra. A Pécsi Ifjúsági Ház a város és a környék fiataljainak (elsősorban a középiskolás korosztály) szervezett kulturális programokat; klubok, szakkörök, tanfolyamok, kiállítások, koncertek voltak a Házban, tehát pezsgő élet folyt, de a tánc még hiányzott. Ebbe csöppent bele a Tanac, a maga heti két próbájával, amelyek először hétfőn és szerdán voltak, 18:30-21:30 között, majd 1989 szeptemberétől már kedden és csütörtökön, amely próbarend azután 2011-ig kitartott.
Az Ifjúsági Ház persze megfogalmazott egy elvárást: legalább olyan jó együttessé kell válni, mint az akkoriban a város és az ország egyik legjobb együttesének számító, többszörös kiváló címmel büszkélkedő Baranya. Cserébe a Tanac próbahelyet, egy kicsi (kb. 1.5 x 4 m) ruhatári helységet és az akkori viszonyok között jelentősnek számító anyagi támogatást (évi 200 ezer Ft) kapott a Háztól. Ez a támogatás valamivel csökkenő mértékben egészen 1992-ig megvolt és ebből indult el az együttes népviseleteinek elkészítése, megvásárlása. A népviseletek igazán értékes része akkoriban a tagok otthonról hozott, saját viseleteit jelentette, ezekhez csatlakoztak a csináltatott vagy megvásárolt viseleti darabok. A saját viseletek bosnyák-sokac ruhadarabok voltak, ehhez készült egy szerb és egy bunyevác garnitúra, valamint a női-férfi lábbelik (tutyi, bocskor, papucs, karaktercipő, csizma), később a kendők, kalapok.
A Vizin zenekar akkori tagja, Piroska Gyula bőgős már a legelején nagy ötletet adott: legyen havonta „délszláv" táncház az Ifjúsági Házban. Ezt mindenki (táncosok, zenekar, IH) nagy egyetértéssel fogadta és azóta a mai napig minden hónapban van Tanac/Vizin táncház Pécsett. Ezzel ez a táncház az ország egyik legrégebbi, folyamatosan működő táncháza.
Az első táncházban (1988.12.18.) mutatkozott be az együttes a közönségnek a Bosnyák táncok koreográfia eltáncolásával. Mindenki örült és elégedett volt, elindultak az úton.

Az első névsorok

Az alapító tagok tehát Sárosácz Mihály és Szávai József, valamint a Vizin zenekar (Vizin Antus vezetésével) voltak. 1989.01.20-án, az új év első próbáján a következő tagokat találjuk a Tanac-ban:
Lányok: Ádám Éva (Szalánta), Antalovics Ibolya (Kökény), Bárics Márti (Kátoly), Bunyevácz Ildikó (Pécs), Czakó Zsuzsa (Kökény), Csobán Mária (Kökény), Dudás Mária (Lakócsa), Emberovics Edit (Szalánta), Makai Aranka (Pacsér), Papp Zsuzsanna (Pécs), Polyák Andrea (Katymár), Taragyia Melitta (Kökény).
Fiúk: Csátity Bránkó (Hercegszántó), Liszácz Mihály (Magyarsarlós), Popovics Milán (Olasz), Sárosácz Mihály (Szemely), Szávai József (Pécs).
Ez a névsor egy-két héten belül a következőkkel bővül: Bárics János (Kátoly), Bosnyák Ildikó (Mohács), Gyöngyös Iván (Pécs), Gyöpös Andrea (Pécs), Horváth Andrea (Szemely), Horváth Anica (Kökény), Ivánkovics Péter (Kátoly), Orcsik Judit (Pécs).
Az első fellépések
Az IH-beli bemutatkozás után 1989 januárjában a városon kívül is elkezdődtek a fellépések. A januári báli időszakban először Battonyára, majd Vaskútra ment az együttes. Mivel az együttes létszáma relatíve kicsi volt (16 táncos, 5 zenész), buszra nem is gondolhattak (meg pénz se lett volna kifizetni). Így megszervezték magukat és mentek a saját autókkal. 4-5 ember egy kocsiban, plusz a népviselet, hangszerek és a távolság néha több száz kilométer a jó kis téli időben, másnap hajnalban hazaérkezni... de ez akkor mit se számított. Boldogok voltak, hogy ingyen felléphettek (a Vizin zenekar sem kért 3 évig fizetséget). Ez volt a hőskor!
1989 tavaszától az Ifjúsági Ház is igényt tartott saját művészeti csoportjának fellépéseire. Fellbach-ból (Pécs testvérvárosa) érkeztek vendégek, majd jött az első ominózus majális, május elsején. Innentől kezdve, ha esett, ha fújt, május elsején fel kellett lépni, mert a Ház főszervezője volt ennek a városi eseménynek. Annyit mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ezek a fellépések voltak legmesszebb attól a közönségtől és feladattól, amiért a Tanac létrejött.
Közeledett a nyár. Kátoly a baranyai sokacok híres központja volt egykor és Ivice (Bárics János) kátolyi származású volt. Felléptek Kátolyban, aztán Kökényben és közeledett az első műsoros est időpontja, tehát ezek a fellépések afféle főpróbák is voltak. Ebben az időben a Tanac-nak (7-8 hónapos együttes) még csak 3-4 koreográfiája volt, ezért (meg más okokból is) a műsoros estre a pécsi KISZÖV táncosaival együtt készültek. Utóbbi nagy múltú és sikeres táncegyüttes abban az időben a felbomlás szélére jutott, a belőle kivált táncosok hozták létre az Egyetemi Kamara Táncegyüttest. Ennek az együttesnek a megalakulásában a bőgős Piroska Gyula nagy szerepet játszott, lévén ifjúsági vezető az akkori Tanárképző Főiskolán/Kollégiumban. Szávai pedig Kovács Márton (a KISZÖV egyik ismert tagja, később Mohácsi-darabok sikeres színházi zeneszerzője) mellett ebben az együttesben is vezető szerepet vitt. Az Egyetemi Kamara felbomlásáig (1992) több közös műsoron szerepelt a Tanac-cal, így együtt utaztak 1991-ben a hollandiai Vierhouten-be, a DoeDans fesztiválra.
Eljött tehát 1989.06.09, az első műsoros est az Ifjúsági Házban. Az est címe beszédes volt: Akik még vagytok...

Joomla Gallery makes it better. Balbooa.com

Akik még vagytok – az első nagyobb műsor

Az est címét Szávai adta (mint ezután is mindig). Ezek a címek eltértek a szokványos néptánc-estek címeitől, igyekeztek valami pluszt adni a jövendő nézőnek és megpróbálták kiemelni az estet a többi néptáncos műsorból. Az első est címe irodalmi idézet volt, Ady Endre: Intés az őrzőkhöz c. verséből. „Akik még vagytok, őrzőn, árván, őrzők, vigyázzatok a strázsán". Nem nehéz a címválasztásban felfedezni azt az aggódást, féltést, felelősséget, önként vállalt elkötelezettséget, ami a Tanac hagyományőrzését mindvégig jellemezte.
A helyszín természetesen az Ifjúsági Ház volt. A táncegyüttesen és a Vizin zenekaron kívüli szereplőket igényesen és sokatmondóan válogatták össze. A legnagyobb név a Vujicsics együttes volt és ezzel a szerepléssel megint elkezdődött valami, mert ezután a Tanac nagy műsorain, színházi estjein mindig megjelent a Vujicsics, mondani sem kell, mindig nagy sikerrel. A fő cél az inspiráció, a lelkesedés volt, amelyet ezek a kiváló zenészek kiváltottak a táncosokból, zenészekből. Itt megint egy alaphoz érkeztünk, a Tanac munkájának, építkezésének egyik alapjához: olyan előadókat, tanítókat kell meghívni, az együttes köré gyűjteni, akikre fel lehet nézni, tudásuk megkérdőjelezhetetlen és az együttest már puszta jelenlétükkel (persze más, aktívabb módokon is) felemelik, jobbá teszik.
A hercegszántói Csátity Bránkónak és családjának, tágabb értelemben meg Hercegszántónak sokat köszönhet a Tanac. Bránkó javaslatára az első műsoron egy idős hercegszántói szerb asszony, Ljubica Siskovity énekelt megdöbbentő szépségű, ritkaságszámba menő balladát. Bránkó később felhagyott a tánccal és a Vizin zenekar brácsása lett.
A magyar vonalat a már említett KISZÖV-táncosok és Bergics Lajos zenekara képviselték.
A műsor 80 perces volt és 11 műsorszámot tartalmazott.

Bosnyák táncok. Ez a Tanac első és akkor legfontosabb koreográfiája. Benne volt a lányok kezdő körtánca (Okretanje), ami újdonságnak számított és amit Szávai Kökényben talált meg Grisnik Ivo-val közös gyűjtéseiken. A Tandrčak, amiben a bosnyákok aprózó lépései és a lent hangsúlyos alaplépések szerepelnek, az Oj, Savice ének, amit Matusek László tanító úrtól (Laci bácsi) tanult az együttes, a Romanska, Marice, Todore, Tanac és a végén a Kolo, mind-mind a korábbi (főleg kökényi) gyűjtések alapján, új lépésekkel és énekszövegekkel. A gyönyörű népviselet egy része saját volt (otthonról), másik részét Laci bácsi adta kölcsön. Ő volt az, aki a népviseletbe való felöltözés és a viselet kezelésének fontos tudnivalóit adta nekünk útravalóul, de személyesen is többször segített a fellépéseken. Igazi lelki segítőnk és tanítónk volt mindvégig.
Makedón dallamok a Vizin zenekar előadásában. Ebben a műsorban a Vizin zenekar a következő felállásban játszott: Vizin Antus – harmonika, Nagy Andrea – hegedű, Tiszai Jakab – tamburabrács, Piroska Gyula – bőgő, Rádity Milenkó – tambura, tapan.
Gyimesi táncok. Ezek gyimesi csángómagyar táncok Kovács Márton és Szávai gyűjtései alapján. Három pár táncos táncolt, a Bergics zenekar zenélt.
Ljubica Siskovity énekelte a szerb népballadát a törökverő lányról (Delija devojka). Később Szávai és Csátity Bránkó Hercegszántón is felkeresték az idős asszonyt és több éneket gyűjtöttek tőle.
Szerb leánytánc. Ez a koreográfia némileg kilógott a sorból, mert inkább volt engedmény az akkori (délszláv) közízlésnek, mint hagyományőrzés. Branimir Đokić virtuóz harmonikajátéka szólalt meg lemezről, erre táncolták a lányok a Džumbus nevű szerb táncot.
Kocsma a Bánátban. Egy hangulatos férfitánc, virtuóz táncelemekkel, eszközökkel, énekkel és poénos befejezéssel. A Tanac egy akkori sikerszáma.
Moldvai dallamok Bergics Lajos zenekarának előadásában.
Tánc Mérában. Szintén a magyar gyűjtések alapján készült tánc, három pár előadásában.
Szerb táncok. A kökényi előzmény alapján készült egyveleg, táncok Szerbia több tájegységéről.
A Vujicsics együttes játszik. A zenekar a szokásos, tökéletességre törekvő és virtuóz játékát nyújtotta. Utolsó számukra (Malo kolo – Joca Mimika változat) bejöttek a Tanac fiai táncolni (improvizáció), majd a lányok is bekapcsolódtak.
Bunyevác táncok. Az est záró száma Szávai és Vizin Antus bunyevác gyűjtései alapján. Mivel Antus bunyevác származású volt, ezek voltak a legkedvesebb zenéi és bár mindent csodálatos precizitással és szépséggel játszott, ezek a dallamok különösen szépen szóltak. A koreográfia részei voltak: Malo kolo, Polegaj, Mazuljka, Keleruj, Stari rokoko, Momačko kolo és Subotičko kolo.

Meg kell említeni még a műsor nyitó- és záró képét, amelyek – mármint, hogy képekkel indul és zárul az előadás – szintén védjegyeivé váltak a Tanac estjeinek. Ezen az esten a közönséget a műsor előtt leeresztett függöny fogadta, amely mögött vetítővászon volt. A kezdéskor elkezdett a zenekar játszani és a táncosok énekelni (Tri livade). A függöny szétnyílt és látható vált a vetítővászon, rajta egy réginek tűnő fotóval (diavetítés). Ezen a fotón tulajdonképpen a Tanac táncosai voltak, ami hamarosan kiderült, amikor a vászon lassan elkezdett felemelkedni, mert mögötte, „élőben" ugyanaz a kép vált láthatóvá: az együttes éneklő táncosai (nagy taps).
A záró kép a Stari rokoko dallamára alakult ki: a fiúk befejezvén a táncot, a lányok sora elé léptek és egymás vállát fogva leguggoltak; a fény lement, a zene is elhallgatott. Megérdemelt volt a taps.

Az együttes első repertoárja

1988-ban még létezett Jugoszlávia és a senki sem tudta előre, hogy nemsokára véres, 10 évig tartó polgárháború kezdődik, amely közben és után az egykori szövetségi állam független köztársaságokra esik szét. Magyarországon kevesebb volt az információ a „lenti" helyzetről. Itthon még létezett a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, a Pécsi Rádió még 1992-ben is szerb-horvátnak nevezett adásokat sugárzott. Az együttesek – köztük a Baranya is – „délszláv" táncokat tartottak műsoraikon (horvát, szerb, makedón, szlovén táncok). Jugoszlávia a hazai „délszlávok" körében kedvelt úti célpont volt, sokan keresték fel a tengerpartot, a vajdasági vásárokat, Belgrádot, Szarajevót és Zágrábot, hallgatták az ottani rádióadásokat. Sokan voltak büszkék erre az országra itthon, mert értékelték az akkori szocializmus viszonyai közötti nyitottságát („nyugati" zenei lemezek, Adidas-cipő), sokan, sok baráti/rokoni kapcsolatot tartottak a „lentiekkel", horvátokkal, szerbekkel egyaránt. A hazai horvátok/szerbek mintegy hazaérkeztek, ha átmentek a határon. Jugoszláviába érkezvén, sokszor megálltak az első kocsmában, ittak egy szilvapálinkát (šljivovica) és onnantól magyar szó nemigen hangzott el az utak folyamán.

Teljesen természetes volt tehát, hogy a Tanac első repertoárja horvát és szerb táncokat egyaránt tartalmazott. A legfontosabb a saját, otthonról hozott hagyomány volt, ezért lett az első koreográfia a Bosnyák táncok. A próbákon ezután szinte egy időben kezdték el gyakorolni a bunyevác, a szerbiai és a bánáti szerb táncokat. Az utóbbi táncanyagból született koreográfia a Bánáti kocsma, amely virtuóz eszközös férfitánc volt. A szerbiai táncok előzménye még a kökényi táncegyüttesben készült koreográfia, ehhez Szerbia több tájegységéről választottak táncokat, amelyek általában „slágergyanúsak" voltak. Az eddigi koreográfiákat mind Szávai jegyezte, de az összeállításban Sárosácz és a Vizin zenekar jelentősen közreműködött. Itt kezdődött el Szávai és Vizin Antus között az a hosszú ideig tartó együttműködés (Antus hozta a zenét, Szávai a táncot), amely a Tanac-ban mintegy 30 koreográfia megalkotását jelentette.

Joomla Gallery makes it better. Balbooa.com


Az első videofelvétel

Az együttes 1989 nyarán ismét nagy fába vágja a fejszéjét: megcsinálják az első videofelvételt, ami rögtön egy 50 perces videokazettát jelent. Ekkor a Tanac még nincs egy éves...
Muszáj megvilágítani, hogy miért volt ez akkor nagy dolog. Manapság, ha valaki közzé akar tenni egy felvételt, fölveszi akár egy okostelefonnal vagy olcsó kamerával, feltölti a YouTube-ra, Facebook-ra és kész. Abban az időben ezek a lehetőségek nem léteztek. A profi videokamera drága és ritka volt, jobbára csak a nagy intézményeknek volt ilyen (a hozzátartozó vágóstúdióról nem is beszélve). Magyarországon akkoriban még csak két tévéadás volt, 1989-ig hétfői szünnappal, kereskedelmi tévéknek se híre, se hamva. Az embereknek videomagnójuk volt otthon, amin videokazettákat lehetett lejátszani. A mából nézve igazi kőkorszak... Önálló műsorkészítésre semmi lehetőség nem látszott.
Hogy a Tanac-nak ez mégis sikerült, az csak bizonyos baráti kapcsolatoknak volt köszönhető. Az akkori Orvostudományi Egyetemen voltak profi (Betamax) kamerák és volt profin berendezett stúdió az utómunkálatokra, valamint voltak hozzáértő technikusok. Mivel Szávai akkor már 10 éve az Egyetemen dolgozott (először Biofizikai Intézet, majd Radiológiai Klinika), nem kevés erőfeszítéssel, de meg lehetett szervezni az első felvételt. Minden legális és engedélyezett volt, pénzbe is került, de meg lehetett csinálni.
Miért volt fontos a videofelvétel? Először, mert az együttest a felvételek során profibb munkavégzésre sarkallta, másrészt a videokazetták saját terjesztésben sok helyre eljutottak, a Tanac ismertsége növekedett. Nem utolsósorban dokumentálása volt az akkori időknek, koreográfiáknak, viseleteknek, szemléletnek.
Az első helyszín a bosnyákok által lakott Kökény volt, egy régi falusi parasztház udvara. A népviseletek a forgatáson egyrészt saját viseletek , másrészt Matusek tanító úr „kincseskamrájából" származó gyönyörű kölcsön darabok voltak. Az egykori átai „meštar", Matusek kántortanító akkor már egy ideje nyugalomba vonulva Pécsett, az Alajos utcában lakott. A gyakori látogatások alkalmával Szávai megcsodálhatta a legszebb – sokszor 80-100 éves – ruhadarabokat, amelyek szekrényekben és egy kanapé ágyneműtartójában feküdtek, pedáns rendben. A népviseletek összehajtását, kezelését, tárolását mind-mind meg kellett Szávainak tanulni ahhoz, hogy egyáltalán a kezébe vehesse ezeket a féltve őrzött kincseket. A legények legrégebbi viseletei a bőgatyás-kötényes ruhák voltak, a Tanac kezdeti időszakában jellemzően ezekben táncolta a bosnyák táncokat, ami megint csak szokatlan, újszerű volt a táncegyüttesek között (a Baranyában sokáig még csizmanadrág sem volt, a fiúk vastag fekete lastex harisnyát hordtak a fellépéseken). A felvétel alkalmával Laci bácsi személyesen segített a felöltözésben.
A további helyszínek szintén Pécs környékére estek: a pogányi kocsma udvara, a magyarlukafai tájház és a Malomvölgyi tó egy szép, zöld tisztása (Kökény mellett). A filmben a Vizin zenekar is szerepelt egy zenekari számmal, amit stúdióban vettek fel, az akkor nagyon modernnek számító „bluebox" technikával, így a zenészek régi táncfilmek mozgó háttere előtt idézték meg zenéjükkel a múltat.
A film maga keretes szerkezettel bírt: egy fiatalember érkezik autóval egy elhagyott falusi parasztházház elé, bemegy, fiókokban keresgél és régi fényképeket talál. Ezek a fényképek egyszer csak megelevenednek és máris a kökényi parasztház udvarán vagyunk, ahol éppen indul az ének és a tánc. A koreográfia a Bosnyák táncok volt. Ezután a Vizin zenekar következett, majd ismét régi fotók a Bácskából és a bunyevác himnusz vezette be a Bunyevác táncokat. Az ebben a táncban használt „népviseletek" sajnos alig hasonlítanak az eredetire: sem megfelelő anyagi lehetőség, sem elég tudás nem volt még akkor a Tanac-ban ehhez (csak a lelkesedés, de az rendkívüli). A következő részben egy régi falusi fogadó ablakán pillant be a kíváncsi kamera, itt legények mulatnak és a Bánáti kocsma koreográfia következik a virtuóz eszközös táncokkal (tánc bot, kés, üveg és gyertyák használatával). A szerb tánc után ismét szerb tánc jött (Szerbiai táncok) és ezzel ért véget a film is. A film elején látott fiatalember kijött a házból (a múltból), autóba ült és elhajtott. Mai szemmel nézve jócskán döcög a dramaturgia, érezni az alkotók pátoszos hevületét, de a jó szándék, a filmes megoldások használata dicsérhető, a megvalósítás minden sutasága ellenére is.

Az első tánctábor

Egy táncegyüttes évadja - legalábbis a Tanac évadja mindig ilyen volt - szeptember elejétől augusztus végéig tart. Az első évad végén Hercegszántóra ment az együttes (1989.08.21-27). Tánctáborba, amit maga szervezett, a saját erőforrásaiból, de a tábor örömeiből nemcsak a Tanac részesedett, hanem a település és környéke is.
Hercegszántó a Tanac életében rendkívül fontos pont. Nemcsak az odavalósi tagok miatt, hanem az otthonosság, barátságosság, közvetlenség, hagyománytisztelet és intelligencia miatt is, ami ezt a falut mindvégig jellemezte. Nincs itt hely a falu történetének bemutatására, nincs itt hely feltárni az okokat, amiért Hercegszántó a hazai horvátok és szerbek egyik fontos központja lehetett s talán még ma is az. Most csak annyit, hogy még manapság is, ha a településre érkezünk, nagyon valószínű, hogy hétköznapi népviseletbe öltözött, fejkendős, idős asszonnyal találkozunk, aki talán éppen biciklivel vagy gyalog tart valahová. Ha megállunk a központban, a legtöbbször meghallhatjuk a szántói sokacok ízes beszédét, mert a megmaradtak a felerősödött asszimiláció ellenére egymás közt a mai napig az anyanyelven beszélnek. Legyen az a nyelv sokac/horvát vagy éppen szerb, hiszen a község történelme során a szerbeknek is otthonává vált.
A Tanac sokszor visszatért Hercegszántóra. Sok tánctábor volt itt, sok fellépés, sok olyan alkalom, amikor felbolydult a falu és gyerektől idősekig mindenki napokig az eseményekről beszélt. Az eseményekről, amelyek mind-mind valahogy a hagyományhoz, a tánchoz, az énekhez, szokásokhoz kötődtek, amitől felpezsdült a falu kulturális vérkeringése.
Felsorolni sem lehet azokat a helyieket, akiket a Tanac itt megismert és akik mind önzetlenül, barátsággal segítettek. Köszönet nekik még életükben vagy már haló poraikban!
Az első tábor olyan személyiséget, tánctanítót hozott a Tanac-nak, akivel aztán hosszú évekig tartó baráti kapcsolat alakult ki és ennek csak a Tanac horvát együttessé alakulása vetett véget. Ő volt a szerb Ljubomir (Mile) Vujčin Vrbas-ból (Vajdaság).
Mile akkoriban fiatal, kezdő, de reményteljes koreográfusnak számított a jugoszláviai táncéletben. Sokat gyűjtött és már tanított is, sok ottani tánctáborban (seminar) segédkezett az akkori nagy öregeknek (Dobrivoje Putnik, Olivera Vasić). Ezekben a szerbiai tánctáborokban Szávai is több alkalommal részt vett, ami sok tudást, tapasztalatot és tanulságot jelentett. Az egyhetes időszakok alatt alapos és részletes előadások voltak az adott néprajzi tájegységről, történetéről, táncairól, ének- és zenei hagyományairól; naponta több órás gyakorlati tánctanulás, délután énektanulások, viselet-bemutató, hagyományőrzők bemutatója, sőt még egy-egy kirándulás is belefért a programba.
Ne felejtsük, hogy 1989 nyara volt és a Tanac még "délszláv" együttes volt, örömmel és lelkesedéssel fordult a szerb táncok felé, amelyeket ugyanúgy magénak érzett, mint a horvát táncokat. Az együttesben, zenekarban - bár kevesen - voltak szerb tagok és ezeknek a zenéknek, táncoknak a népszerűsége rendkívül nagy volt a hazai horvátok körében is. Vasárnaponként mindenki a "szerb-horvát" nyelvű rádióműsort hallgatta (ilyen nyelv persze nincs, nem is volt, tudjuk), ahol jó kis harmonikás zenéket, dalokat küldtek egymásnak az emberek névnapra, születésnapra, gratulációként bármilyen családi esemény alkalmából vagy csak úgy. Egyfajta "szív-küldi-szívnek-szívesen" műsorok voltak ezek, nagyrészt műdalokkal, de a szerb és boszniai műdalok (novokomponovana muzika) sokkal közelebb voltak még a hagyományhoz, mint a magyarnóták. Jellemző, hogy a gyűjtések alkalmával is elő-előkerültek ezek a nóták, mint kedvencek, így keveredett a néhány éves-évtizedes sláger az archaikus hagyománnyal.
Mile az együttes következő koreográfiáját, a Bácskai szerb táncokat tanította. Kiváló harmonikásával (Marinko Popov) hangulatos, lendületes művet készített, amely éppen megfelelt a Tanac tánctudásának.
A tánctáborok napirendje elég megterhelő volt: délelőtt/délután tánctanítás, énektanulás, este/éjjel táncház, buli, sokszor reggelig. Közben persze étkezések (a konyhások vagy a Teaház dolgozói nagyon népszerűek voltak), kirándulás a Csatira (Ferenc-csatorna), Dávodra fürödni, ismerkedés a helyi dolgokkal, emberekkel (fiúk/lányok, ahogy ez már szokás).
Így ért véget az első évad.

Joomla Gallery makes it better. Balbooa.com

Ebben az időszakban a Tanac növekedése három számszerű mutatóban fejezhető ki szemléletesen: a tagok, az új koreográfiák és a fellépések számában (a fellépések közt megjelentek a külföldi utak is).
A jelenléti ívek alapján 1991-92-ben a fellépő együttesben 34 tagot találunk (23 lány, 11 fiú). A pécsi gyermekcsoportban 39, a szalántai/kökényi gyerekcsoportnál 43 fő van és a pécsi utánpótlás csoport 64(!) tagot számlál... ez mindösszesen 180 tagot jelent... hatalmas szám és rengeteg munka!
Az intenzív tánctanulás korszakában a koreográfiák száma a kezdeti 5-ről 19-re növekedett, ezekből 10-et Szávai készített, 9 pedig más tánctanítók munkája. Ezek között a "más tánctanítók" között ilyen neveket találunk, mint Farkas Zoltán Batyu Budapestről vagy Dr. Ivan Ivančan Zágrábból (Lado).
Az első évad végét 1989-ben 11 fellépéssel zárja a Tanac, 1992 decemberében ez a szám már összesen 105! Az első nagyobb műsoros estet további négy(!) követi: Sötét az ég alja (1990), Az eltűnt idő nyomában (1990), Délszlávok (1992) és a Dráván túl (1992). A külföldi utak Horvátországgal kezdődnek (1990), majd Spanyolország és Hollandia (1991), valamint Olaszország (1992) következik.
A létszámbeli növekedés mögött az ismertség növekedése is áll, de a Tanac népszerű is, mindenki kíváncsi az új együttesre, a Vizin zenekar ismertsége is sokat segít. A tagok szólnak rokonaiknak, ismerőseiknek, falubelijüknek és szerény mértékben bár, de hirdetések útján is toboroznak embereket. Ekkor felvételi még nincs, a táncosok a későbbiek során szelektálódnak, egyelőre a lemorzsolódás kicsi. Mivel a tagok számos településről valók, nagy az a kör is, amiből a Tanac tagságát gyűjti. Ezek a települések általában a magyarországi horvátok falvai, de egy időre tagok lesznek egyesek a Vajdaságból, Horvátországból és Boszniából.
1989 szeptemberétől elindul az utánpótlás csoport is, a tagok létszáma 20-25 fő (ez az a csoport, aminek létszáma 1992 elejére 64 főre növekszik). 1991 szeptemberében megszervezik a pécsi és a falusi gyermekcsoportot, amelyek aztán az együttes utánpótlásának természetes forrásai lesznek. Mivel ezek a csoportok nagy létszámúak, két-két korosztályi csoportban működnek (alsó/felső tagozat). A pécsiek ugyanúgy az Ifjúsági Házban próbálnak, általában szerdán, a falusiak viszont Kökényben kezdenek.
Kökényben vasárnap délután van a próba, afféle vasárnapi iskolát képzelnek el a kitalálók, Szávai, Csátity Bránkó és Vizin Antus. Ide a helyieken kívül a szalántai gyerekek is járnak. A lelkes szalántaiak megoldják, hogy a TSZ busza szállítsa át meg vissza szülői felügyelettel a mintegy 20-25 gyereket. Ezeken a próbákon sokat játszanak, énekelnek és persze táncolnak, Bránkó és Szávai táncot tanít, Antus meg énekeltet és a minőségi zenekíséretet adja harmonikájával. Maga az ötlet abból a felismerésből fakad, hogy falusi horvát közösségek állapota (romlása) miatt egy település már nem képes kiállítani egy táncegyüttest, énekesekkel, táncosokkal, népviselettel és jó zenekarral. Össze kell fogni több, közeli, hasonló falunak, csak így sikerülhet átlépni azt a "küszöböt" létszámban, tevékenységben, ami után a dolog már önjáróvá válhat. Ha visszaemlékezünk a kezdetekről írottakra, már a kökényi együttes is így működött a 80-as években.
A fellépő együttes próbáiról sok információt nyerhetünk, ha fellapozzuk az "Alkotó művelődési közösség munkanaplójá"-t (Tanac tánccsoport) ezekből az évekből. A dátum és a létszám mellett megtaláljuk a gyakorolt anyagokat is. Így 1989 szeptemberében a Tanac a meglévő koreográfiák mellett makedón táncokat is gyakorol. Ezeket a táncokat a Sárosácz Misi korábban Zadar-ban tanulta egy tánctanfolyamon. A tanulásból valahogy mégsem lesz kész koreográfia. Szávai és Sárosácz között életkorban, tapasztalatban, szemléletben azért van különbség, ez az együttesi munkában most jelentkezik. Bár ketten vezetik az együttest, a prímet mégis Szávai viszi. Három év elteltével megtörténik majd az, ami korábban elképzelhetetlen volt: a két ember szakít egymással és haraggal (de legalábbis keserűséggel) válnak el útjaik.
1989 végén - 1990 elején újabb két tánc készül, egy bosnyák, a Rukovanje (berukkolás, a katonai szolgálatra bevonulók búcsúestje) és egy hazai szerb, a Maros menti. Az elsőnél az anyag nagy része Szávai gyűjtéseiből való, de Matusek tanító úr is sokat segít. Van, hogy személyesen jön el a próbára a többszólamú énekeket gyakoroltatni. A berukkoló bosnyák legények énekei között van a "Travo zelena" és a "Ja moj kufer vežem", amely dalokat Laci bácsi tanítja meg, de ezeket megtalálják Nikola Tordinac 1885-ös pécsi/nagykozári gyűjtései között is (amely könyvet Frankovics György jelenteti meg újra Magyarországon 1986-ban). A koreográfiára hatással vannak azok a gyűjtések is, amelyek során Sárosácz és Szávai Szemelyben, Maris néninél (Kuma) felbecsülhetetlen értékű néprajzi anyagot rögzítenek magnóra és videóra. Maris néni, Bosnyák Mihályné, született Szemelyácz Mária (1914, Pogány) nemcsak a 20-as, 30-as évek akkori hagyományainak, dalainak, táncainak kivételesen hiteles és részletes leírását adja, hanem játszik is szájharmonikán (mužika), így az egykori bosnyák táncdallamok egész repertoárját feltárja.
A Maros menti teljes egészében deszki, battonyai és magyarcsanádi gyűjtéseken (Szávai és Vizin Antus) alapul. A hazai szerbek Maros menti csoportjának szinte teljes táncrendjét rekonstruálni lehetett, több olyan tánccal, lépéssel, amelyek addig még a hazai szerb együttesek számára is ismeretlenek voltak. Ezek az együttesek abban az időben nem tartották különösebben értékesnek saját hagyományaikat, inkább a szerbiai, látványosabb, a közönséget elkápráztatni akaró anyagok, koreográfiák és megoldások felé fordultak. A gyűjtők átélhették a lassan eltűnő hagyomány utolsó alkalmait: a családi ünnepeket (slava), a battonyai szerb karácsonyt és a deszki, battonyai templomi búcsút. Az anyaggyűjtés közben Szávai az MTA Zenetudományi Intézetének Néptánc Osztályán keres és talál is páratlan zenei- és film anyagokat erről a vidékről. Ebben a híres archívumban nem böngészhetett akkoriban akárki, csak olyanok másolhattak ki anyagot, akik már előzetesen valamivel gazdagították azt. Szávai már a 80-as években elviszi a 16-os fekete-fehér filmfelvevőt néhány gyűjtésére (Szemely, Potony, Lakócsa, Csikéria, Bácsbokod), így vannak anyagai az archívumban, ezért kaphat is onnan a szigorú rendet tartó Pálffy Gyula segítségével.
A Néptánc Osztály vezetője Felföldi László, aki deszki származású és doktori disszertációját éppen a Maros menti szerbek táncéletéből írja. A kéziratot Szávai megkapja, újabb forrás és újabb ismeret arról, hogyan érdemes koreográfiák készítésébe belevágni. Ekkoriban alakul ki az a módszer a Tanac-ban, ami természetesen a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb: először össze kell gyűjteni minden létező információt az adott vidék táncairól, zenéiről, szokásairól, viseleteiről, ami csak a történelem során keletkezett (régi újságok, feljegyzések, képek, beszámolók, könyvek, gyűjtések). Azután személyesen fel kell keresni a tájat, a települést, megtalálni a még élő adatközlőket és gyűjteni, hallgatni, informálódni és tanulni... Sokszor már csak töredékeket lehetett találni, sokszor már csak szóbeli beszámolókat lehetett hallgatni, de ezek a töredékek szerencsés esetben, mint üvegcserepek, összeilleszthetők voltak és általuk rekonstruálni lehetett mindazt, ami teljes valójában már 50-100 éve eltűnt.
1990 februárjában Eszékről érkezik tánctanító, Iža Andrija személyében. Vele Szávai még baranyás korszakában találkozik, egy mohácsi tánctábor alkalmával. Iža két táncot tanít: az egyik a Moja diridika (Szlavóniai táncok), a másik a Gorenjski plesovi (Gorenje-i szlovén táncok). Utóbbival válik a Tanac-ban teljessé a "délszláv" repertoár, hiszen Magyarországon horvátok, szerbek és szlovének tették ki ezt az összefoglaló néven nevezett nemzetiséget. Mindkét tánc hangulatos, a szlavóniaiban sok az ének, a szlovénben a táncos poén.
Időközben Szávai Szerbiában jár tánctanfolyamon (Kraljevo), ahol az aktuális tájegység a Šumadija, ezért talán nem meglepő, hogy a következő koreográfia is innen veszi táncanyagát. Folytatódnak a fellépések is, közülük megemlítendő az első szereplés a budapesti Táncháztalálkozón (1990.03.25), ahol a bosnyák lakodalmasból adnak elő egy részletet és még március végén a következő est, az Egyetemi Kamara Táncegyüttessel közösen, a "Sötét az ég alja".

Joomla Gallery makes it better. Balbooa.com


Sötét az ég alja

A műsor ezúttal már kétrészes és két óra hosszúságú. Az első rész ugyanúgy a "Tri livade" énekkel indul, mint az első műsor és az első tánc is a Bosnyák táncok. A lányok viselete itt már a felsőszoknyával gazdagodott. A Vizin zenekar játszik egy szép hazai horvát zenekari számot, majd jön az egyik új tánc, a Szlavóniai táncok (Moja diridika). A viseletnek alig van köze az eredetihez, a lányok bosnyák alsószoknyákban táncolnak, csupán négyen kaptak kölcsön valahonnan szlavóniai viseletet, de ezekbe meg - tudás híján - nem tudtak szépen felöltözni. A tánc friss még, a táncosok lelkesek, a térformák szépek. Ezután Jankó Gabi (Sárosácz ismerőse) énekel egy moldvai magyar balladát. Hiába, az átöltözés... Következnek a Mérai táncok, 3 párral az Egyetemi Kamara Táncegyüttes (röviden: EKT) előadásában. Itt hangzik el a műsor címadó dala, a "Sötét az ég alja". Ezután Dráva menti dalokat énekel az együttes néhány lánya, a Vizin zenekar kísér. A zenekarban a tamburabrácson itt már a korábbi táncos, Csátity Bránkó játszik, Tiszai Jakab basszprímet, máskor harmonikát fog a kezébe, a többiek változatlanok: Rádity Milenkó tambura, Nagy Andrea hegedű, Piroska Gyula bőgő és Vizin Antus harmonika/tambura. Jön a sikerszám, a Kocsma a Bánátban, majd az első részt a Szerbiai táncok zárja.
A második részt, amelynek címe "Délvidék", keretes szerkezet fogja közre: az elején Karádi Katalint halljuk énekelni, majd kocsizörgést az éjszakában, miközben a színpad sötét. A műsor végén pedig elhangzik egy részlet a "Delija devojka" szerb énekből felvételről, a hercegszántói Ljubica néni előadásában, majd ismét a kocsizörgés és csak a sötét. Látható, érezhető, hogy az alkotóknak van mondanivalója, de ezt nehéz megfogalmazni, inkább érzések, hangulatok, emlékek, talán a 20. század háborús, sötét korszakainak árnyéka vetül a színpadra, a táncolókra. A második részben a színpadon díszletet pillant meg a néző, ház és tornác ablakokkal, egy fogadó udvarát mintázhatja. A díszletfalat a Harmadik Színház adta kölcsön, ilyen típusú díszlettel később nem találkozunk a Tanac műsorain.
Ebben a részben csak egy régi tánc akad, a többi mind bemutató. Az első rögtön a Rukovanje, a bosnyák katonabúcsúztató. Ennek a koreográfiának az elemeiből születik meg később az együttes legsikeresebb koreográfiája, a Kermez (Bosnyák búcsúbál).
Az EKT következik (4 fiú és 6 lány), a Bergics zenekar kíséretével: a koreográfia korábbi (MTA) és saját (Szávai) gyűjtések alapján a békési románok táncait állítja színpadra, a jórészt ismeretlenebb battonyai és magyarcsanádi anyagot. Ezeken a településeken a románok a szerbekkel együtt éltek/élnek kisebbségként.
A Tanac jön a már ismert Bunyevác táncokkal, majd ismét az EKT és ismét újdonság az anyag, mert most a Bukovinából a Völgységbe, Bonyhád környékére telepített bukovinai székelyek dalai és táncai következnek a színpadon. Az 5 fiú és a 8 lány az EKT saját gyűjtései alapján táncol, amelyeket Izményben végeztek. A zenekarban pedig ott van az öreg László László, az utolsó élő bukovinai hegedűs.
Ismét a Tanac, új tánc, a tavaly nyáron megtanult Bácskai szerb táncok, amin látszik az akkori jugoszláviai iskola hatása, minden tánc érdekes és változatos térformákban zajlik.
Igazi "sláger" következik, a Kodály Kamara Táncegyüttes koreográfiája (közelebbről Farkas Zoltán Batyu az alkotó), a Dunántúli táncok. Nem voltak lazák azok a próbák az EKT-nél, amikor Batyu ezt a táncot tanította... de az eredmény, a siker magáért beszélt.
Az est befejezése a Tanac-tól a Maros menti táncok, ami megint csak bemutató és virtuóz befejezésével méltó zárása az estnek.
Mai szemmel nézve ezek a műsorok, elképzelések, koreográfiák kevés újdonságot tartalmaznak. Az akkori időkben viszont mind a "délszláv", mind a magyar anyag és ezek ilyetén színpadra fogalmazása ritkaságszámba ment. A Tanac is és az EKT is a gyökerek, az eredeti hagyomány felé fordulva alkotott, kevés kivételtől eltekintve csak az volt a színpadon, amit az alkotók (többször a táncosok is) az eredeti helyszíneken átéltek, az eredeti emberektől hallottak, láttak vagy még régebbi gyűjtésekben megtapasztaltak. Néha csikorog a megfogalmazás, néha nem átgondolt a mondandó, néha nem elég érdekes a táncanyag vagy a koreográfia, de a cél világosan látható: vissza a múltba, az aranykorba és feltárni, hogy mi, mitől volt olyan jó és mindebből mit lehet a mának átmenteni.
Az évad hátralevő része
Az évad hátralevő részében valósul meg az első "külföldi" út, a horvátországi Okučani és Orahovica a két vendéglátó település. Ami még nagyobb figyelmet érdemel, az a következő hercegszántói tánctábor, ismét augusztus végén. Ebben a táborban ismét tanít Mile Vujčin, az új tánc neve Sarajevsko polje. A tánc jó férfi énekhangokat és pörgős mivolta miatt kitartást kíván, de a tanacosok sikerrel veszik az akadályt. A másik tánctanító, Farkas Zoltán Batyu viszont nagy meglepetés, nagy élmény a Tanac-nak és "életre szóló" nyomokat hagyott. Batyu lakócsai táncokat tanított, amelyeknek Magyarországon a legkiválóbb ismerője. Tudását nagy alapossággal, minden korábbi gyűjtést átnézve, megtanulva, másrészt saját gyűjtéseiből szerezte meg. A tudáshoz párosult a rendkívüli tánctechnikai képesség, a páratlan ritmusérzék és a szenzációs pedagógiai érzék. A Tanac vért izzadt, küzdött és még sok évnek kellett eltelni állandó gyakorlással, amíg ezek a rendkívül nehéz táncok (rezgős, kopogós, bokázós, csizmaverős motívumok) a sajátjává lettek és azóta már védjegyévé is váltak az együttesnek.
1990 szeptemberében a Tanac később is sokat emlegetett turnéra megy, a horvátországi Lošinj szigetén töltenek el egy hetet. Minden este van fellépés a helyi szállodákban, egyszer a városközpontban (itt este a halcsarnokban öltöznek). Lakókocsikban laknak, napközben csak a tenger.
Az akkori, demokrácia előtti Magyarország közéleti átalakulásának, tudományos és művészeti életének legnagyobb támogatója a Soros Alapítvány volt. A Tanac 1989-ben megpályáz és elnyer egy támogatást (300 000 Ft), ami óriási eredmény (és pénz) abban az időben. A támogatást a hazai "délszláv" gyűjtések technikai feltételeinek biztosítására kapják; egy Fisher videokamera, egy Panasonic videomagnó, egy ITT színes tévé és egy hordozható Fisher kazettás magnó fér bele az összegbe. Ez a pénz viszont igazi "gyutacspénz", ezekkel az eszközökkel és utódjaikkal a Tanac vezetői (legtöbbször persze Szávai) 40 óra videót, 200 óra zenét rögzítenek és a gyűjtéseken kívül felhasználják dokumentálásra és a napi munkában. Egyben felismerik a lehetőséget, hogy pályázatok útján is elő lehet teremteni a munkához, létezéshez szükséges anyagiakat; az igazi pályázatírási dömping viszont csak a Kulturális Egyesület megalakulása (1993) után kezdődik el.
1990 végéig gyakorlással telnek el a próbák és felkészüléssel a harmadik estre (Az eltűnt idő nyomában). Közben emlékezetes fellépések zajlanak Átán és Pécsudvardon. Áta az a bosnyák falu, ahol Matusek tanító úr 40 évig tanított. Keze alól kerül ki a híres "Átai trió" énekegyüttese, vezetésével csinálják meg a helybeliek az átai lakodalmast a kultúrház felavatására. A tanító úr a tanítói lakásban néprajzi múzeumot rendez be. Ennek a vidéknek, ennek a népcsoportnak túlzás nélkül a legnagyobb néprajzi gyűjtője, ismerője és „természetesen" az akkori pártállami időkben mellőzött alakja. Erre a napra sok átai hazatér, az utca újra megtelik emberekkel, a házak kapujában ismerősök állnak, akik a felvonulást figyelik, szemükben néha könnyekkel. Érthető a szomorúság, hiszen 1990-ben Átán már csak kevesen maradtak bosnyákok, a tanító úr és felesége távozása után (az iskolákat körzetesítették, így az átai iskola megszűnt) a falu kulturálisan és bizonyos értelemben erkölcsileg is romlásnak indult (a helybeli vélemények szerint). A kultúrházban még egyszer felhangzanak a helyben gyűjtött és jól ismert énekek, az August Šenoa asszonykórus gyönyörűen énekel és a Tanac is kitesz magáért.
Pécsudvardon az "Öregek napja" alkalmából lép fel az együttes. Itt az igazi csoda a fellépés után következik, amikor a Vizin zenekar muzsikájára (Szávai is besegít, hogy mit játsszanak) a helybeliek, fiatalok és idősek táncait lehet megfigyelni; dolgozik is a videokamera. Egykori híres táncosok állnak ki a tánctérre (az öreg Radics, a tetőfedő Bozsanovics), melléjük az asszonyok és olyan táncokat táncolnak, amiket minden 10 évben egyszer (ilyen például a Romanska). Ritka pillanat, amikor láthatóvá válik mindaz, amiről itt vagy a többi faluban csak meséltek addig.

Az eltűnt idő nyomában

1990 decemberében ez volt az utolsó nagyobb közös műsor az Egyetemi Kamara Táncegyüttessel; vendégként fellépett a hercegszántói hagyományőrző csoport is. Sajnos a műsorról készült videófelvételt nem sikerült megtalálni.
1991 elején Szávai ismét szerbiai tánctáborból tér haza, a következmény a Leskovac, egy délkelet-szerbiai, kedvelt koreográfia lesz. Ebben az időben a repertoár így néz ki: Bosnyák, Rukovanje, Bunyevác, Lakócsai, Szlavóniai, Marosmenti, Bácskai, Kocsma, Šumadija, Leskovac, Gorenjski. A fellépésekre egyre többször jön már a gyerekcsoport is; emiatt van, hogy két busszal utazik az együttes (Drávasztára, Kásád). 1991 nyarán kinyílik a világ a Tanac előtt: spanyolországi és hollandiai fesztiválokra kapnak meghívást. Mindkét turné óriási élmény, több szempontból is. Madrid felé menet 7 defektet kapnak, nem is érnek oda az első fellépésre, de aztán a fesztivál élménye kárpótolja őket. A "Veranos de la villa" nemzetközi fesztivál arénája a város szívében fekszik, csodálatos színpaddal, hang- és fénytechnikával, a szállás kétágyas kollégiumi szobákban, a fellépések este 10 után kezdődnek.
A hollandiai turné még az Egyetemi Kamara Táncegyüttessel közösen zajlik. Itt több városban szerepelnek, s a turné végén a nagy múltú (1968-ban alapított) DoeDans fesztiválon lépnek föl több alkalommal, táncot tanítanak, táncházaznak, gyönyörködnek a nagy sztár bolgár együttes műsorában, elcsodálkoznak a fesztivál szervezettségén, a rengeteg eladó zenei lemezen, kazettán, CD-n. Erre a fesztiválra a meghívást az akkoriban Pécsett orvosnak tanuló holland Paul közvetítésével kapták meg, aki a holland határt átlépve, boldog mosollyal az arcán mondta a mikrofonba (tört magyarsággal): - Biztos mindenkit üdvözlök Hollandiában!
A megnövekedett létszám és próbaszám miatt Szávai több feladatot átad Tarnóczi Attilának, az együttes kiváló táncosának. Így a gyerek- és utánpótlás próbák jó része, egyes gyerektáncházak már az ő vezetése alatt zajlanak. Vizin Antus szinte minden próbán ott van, hogy a zenei kíséretet és az énektanítást vigye. Amikor nincs, segít a kazettás magnó.
Az 1991 szeptemberében kezdődő (negyedik) évadban két új tánccal gyarapodik az együttes: lesz a lányoknak egy önálló táncuk (Makedón leánytánc) és az utánpótlás megtanulja a Bánáti táncokat. Talán mondani sem kell, hogy utóbbi is egy szerbiai tánctábor eredménye.
1991 október végén a Tanac ismét tánctábort szervez, ezúttal Pécsett. Ebben a táborban rengeteg tánctanítás volt, a zenei anyag kazettán is megjelent (a Vizin zenekar játszotta föl), de az igazi érték és élmény a hagyományőrzők meghívása volt. Jöttek Pogányból és Pécsudvardról bosnyák táncosok, énekesek, Szemelyből Maris néni (Kuma) a szájharmonikával, Lakócsáról a Dráva menti horvát asszonyok, Tótújfaluból Gadányi Pál, az utolsó horvát dudás. A Tanac ez alkalomból Laci bácsi segítségével a legarchaikusabb bosnyák viseletbe öltözött föl. A számos résztvevő és a közönség elégedetten térhetett haza.
Novemberben jött az első verseny, a Rábai Miklós emlékére rendezett koreográfus-verseny Budapesten. A Tanac (vagyis Szávai) a Maros menti táncokkal indult, nemhogy nem jutottak tovább, de meg sem említették őket. Aztán eltelik 14 év és 2005-ben Szegeden, a Martin György Néptáncfesztiválon a koreográfia kissé kibővített változata Temestől Marosig címmel többszörösen díjazott lesz (együttesi első díj, koreográfiai díj, zenei díj Végh Andornak).
1992-ben egy nagyobb makedón koreográfiát próbál az együttes, melynek táncait videóról tanulják meg. A Makedón táncok (később Nagy makedón, meg Povardarje néven is fut) elkészítése ismét inkább a látvány, a produkció, a virtuozitás irányába tett lépés, mintsem hagyományápolás. Fontos megjegyezni, hogy a Tanac nem hagyományőrző együttes abban az értelemben, ahogy egy falusi, csak a saját hagyományokkal törődő csoport az. Ahhoz, hogy az együttes fennmaradjon, hogy új tagok csatlakozzanak hozzá, hogy a nem nemzetiségi közönség előtt is sikereket arasson, szükséges látványos táncokat is táncolnia, ez már Kökényben is kiderült. Ezt a Tanac bírálói közül sokan nem értették. Nem tudták vagy nem akarták tudomásul venni, hogy az asszimiláció miatt a hazai horvátok száma 1960 és 1990 között a felére csökkent, még mindig 100 ezer délszlávról cikkeztek s csak lassan derült ki az igazság (a nemzetiségi önkormányzatok alakulása idején), hogy alig van már 20, jó esetben 30 ezer horvát Magyarországon. Néhány különleges települést leszámítva (Felsőszentmárton, Hercegszántó) a horvátság már mindenütt kisebbségben élt és egyre fogyott. Pécs környékén a bosnyákok, a Pécs-Mohács országút két oldalán és a Dráva mentén a sokacok és a horvátok, Bácskában a bunyevácok száma vészesen lecsökkent. Nemhogy egy, hanem már több falu sem tudott kiállítani egy nívós tánccsoportot, a hagyományt még saját életükben megélők megöregedtek, meghaltak, a táncos alkalmak száma lecsökkent, a zenészek kénytelenek voltak nagyobb repertoárt építeni, amelyekben már csak kis rész maradt az eredeti hagyománynak. Amikor a déli háborús események után a megtörtént a szétválás, önálló Horvát Szövetség és horvát önkormányzatok alakultak, a folyamat valamelyest lelassult, de a mai napig tart. Később a 2010-es évek körüli nehéz gazdasági helyzetben egyre kevesebb ideje és kedve maradt az embereknek hagyományt őrizni, táncolni, énekelni. Véget értek azok az idők, mondogatták. Támogatói a Tanac-nak mindig is csak módjával voltak, a pályázatok, kérelmek sokszor sikertelenek voltak, a pénzes fellépések száma is csökkenőben. A leszálló ágban, utolsó mohikánként küzdő együttes kénytelen volt és ma is kénytelen minden eszközt megragadni, hogy tovább élhessen, ezért is volt és van szükség más táncokra is, nemcsak a "sajátokra". Furcsa kimondani, de ha nincsenek a makedón, szerb, bolgár táncok, ha csak a Pécs környéki horvát hagyományt ápolta volna a Tanac, ma már nem is létezne.
1992 nyarán újabb estre készült a Tanac, ez a címében kissé provokatív "Délszlávok". Az eddigiektől eltérően ez már teljesen önálló est volt. Lehet, hogy Szávai egykori vezetője, Vidákovics Antal szavaira emlékezett, aki szerint egy együttes addig semmi, amíg nem tud önálló műsort adni. A későbbi nagy, színházi estek során viszont, tudatosan olyan vendégeket hívott az együttes, amelyek szereplése messze nem pusztán az átöltözések időigényét volt hivatott fedezni, hanem az est fényét, az élményt emelni magasra rendkívüli módon.