Joomla Gallery makes it better. Balbooa.com

Ebben az időszakban a Tanac növekedése három számszerű mutatóban fejezhető ki szemléletesen: a tagok, az új koreográfiák és a fellépések számában (a fellépések közt megjelentek a külföldi utak is).
A jelenléti ívek alapján 1991-92-ben a fellépő együttesben 34 tagot találunk (23 lány, 11 fiú). A pécsi gyermekcsoportban 39, a szalántai/kökényi gyerekcsoportnál 43 fő van és a pécsi utánpótlás csoport 64(!) tagot számlál... ez mindösszesen 180 tagot jelent... hatalmas szám és rengeteg munka!
Az intenzív tánctanulás korszakában a koreográfiák száma a kezdeti 5-ről 19-re növekedett, ezekből 10-et Szávai készített, 9 pedig más tánctanítók munkája. Ezek között a "más tánctanítók" között ilyen neveket találunk, mint Farkas Zoltán Batyu Budapestről vagy Dr. Ivan Ivančan Zágrábból (Lado).
Az első évad végét 1989-ben 11 fellépéssel zárja a Tanac, 1992 decemberében ez a szám már összesen 105! Az első nagyobb műsoros estet további négy(!) követi: Sötét az ég alja (1990), Az eltűnt idő nyomában (1990), Délszlávok (1992) és a Dráván túl (1992). A külföldi utak Horvátországgal kezdődnek (1990), majd Spanyolország és Hollandia (1991), valamint Olaszország (1992) következik.
A létszámbeli növekedés mögött az ismertség növekedése is áll, de a Tanac népszerű is, mindenki kíváncsi az új együttesre, a Vizin zenekar ismertsége is sokat segít. A tagok szólnak rokonaiknak, ismerőseiknek, falubelijüknek és szerény mértékben bár, de hirdetések útján is toboroznak embereket. Ekkor felvételi még nincs, a táncosok a későbbiek során szelektálódnak, egyelőre a lemorzsolódás kicsi. Mivel a tagok számos településről valók, nagy az a kör is, amiből a Tanac tagságát gyűjti. Ezek a települések általában a magyarországi horvátok falvai, de egy időre tagok lesznek egyesek a Vajdaságból, Horvátországból és Boszniából.
1989 szeptemberétől elindul az utánpótlás csoport is, a tagok létszáma 20-25 fő (ez az a csoport, aminek létszáma 1992 elejére 64 főre növekszik). 1991 szeptemberében megszervezik a pécsi és a falusi gyermekcsoportot, amelyek aztán az együttes utánpótlásának természetes forrásai lesznek. Mivel ezek a csoportok nagy létszámúak, két-két korosztályi csoportban működnek (alsó/felső tagozat). A pécsiek ugyanúgy az Ifjúsági Házban próbálnak, általában szerdán, a falusiak viszont Kökényben kezdenek.
Kökényben vasárnap délután van a próba, afféle vasárnapi iskolát képzelnek el a kitalálók, Szávai, Csátity Bránkó és Vizin Antus. Ide a helyieken kívül a szalántai gyerekek is járnak. A lelkes szalántaiak megoldják, hogy a TSZ busza szállítsa át meg vissza szülői felügyelettel a mintegy 20-25 gyereket. Ezeken a próbákon sokat játszanak, énekelnek és persze táncolnak, Bránkó és Szávai táncot tanít, Antus meg énekeltet és a minőségi zenekíséretet adja harmonikájával. Maga az ötlet abból a felismerésből fakad, hogy falusi horvát közösségek állapota (romlása) miatt egy település már nem képes kiállítani egy táncegyüttest, énekesekkel, táncosokkal, népviselettel és jó zenekarral. Össze kell fogni több, közeli, hasonló falunak, csak így sikerülhet átlépni azt a "küszöböt" létszámban, tevékenységben, ami után a dolog már önjáróvá válhat. Ha visszaemlékezünk a kezdetekről írottakra, már a kökényi együttes is így működött a 80-as években.
A fellépő együttes próbáiról sok információt nyerhetünk, ha fellapozzuk az "Alkotó művelődési közösség munkanaplójá"-t (Tanac tánccsoport) ezekből az évekből. A dátum és a létszám mellett megtaláljuk a gyakorolt anyagokat is. Így 1989 szeptemberében a Tanac a meglévő koreográfiák mellett makedón táncokat is gyakorol. Ezeket a táncokat a Sárosácz Misi korábban Zadar-ban tanulta egy tánctanfolyamon. A tanulásból valahogy mégsem lesz kész koreográfia. Szávai és Sárosácz között életkorban, tapasztalatban, szemléletben azért van különbség, ez az együttesi munkában most jelentkezik. Bár ketten vezetik az együttest, a prímet mégis Szávai viszi. Három év elteltével megtörténik majd az, ami korábban elképzelhetetlen volt: a két ember szakít egymással és haraggal (de legalábbis keserűséggel) válnak el útjaik.
1989 végén - 1990 elején újabb két tánc készül, egy bosnyák, a Rukovanje (berukkolás, a katonai szolgálatra bevonulók búcsúestje) és egy hazai szerb, a Maros menti. Az elsőnél az anyag nagy része Szávai gyűjtéseiből való, de Matusek tanító úr is sokat segít. Van, hogy személyesen jön el a próbára a többszólamú énekeket gyakoroltatni. A berukkoló bosnyák legények énekei között van a "Travo zelena" és a "Ja moj kufer vežem", amely dalokat Laci bácsi tanítja meg, de ezeket megtalálják Nikola Tordinac 1885-ös pécsi/nagykozári gyűjtései között is (amely könyvet Frankovics György jelenteti meg újra Magyarországon 1986-ban). A koreográfiára hatással vannak azok a gyűjtések is, amelyek során Sárosácz és Szávai Szemelyben, Maris néninél (Kuma) felbecsülhetetlen értékű néprajzi anyagot rögzítenek magnóra és videóra. Maris néni, Bosnyák Mihályné, született Szemelyácz Mária (1914, Pogány) nemcsak a 20-as, 30-as évek akkori hagyományainak, dalainak, táncainak kivételesen hiteles és részletes leírását adja, hanem játszik is szájharmonikán (mužika), így az egykori bosnyák táncdallamok egész repertoárját feltárja.
A Maros menti teljes egészében deszki, battonyai és magyarcsanádi gyűjtéseken (Szávai és Vizin Antus) alapul. A hazai szerbek Maros menti csoportjának szinte teljes táncrendjét rekonstruálni lehetett, több olyan tánccal, lépéssel, amelyek addig még a hazai szerb együttesek számára is ismeretlenek voltak. Ezek az együttesek abban az időben nem tartották különösebben értékesnek saját hagyományaikat, inkább a szerbiai, látványosabb, a közönséget elkápráztatni akaró anyagok, koreográfiák és megoldások felé fordultak. A gyűjtők átélhették a lassan eltűnő hagyomány utolsó alkalmait: a családi ünnepeket (slava), a battonyai szerb karácsonyt és a deszki, battonyai templomi búcsút. Az anyaggyűjtés közben Szávai az MTA Zenetudományi Intézetének Néptánc Osztályán keres és talál is páratlan zenei- és film anyagokat erről a vidékről. Ebben a híres archívumban nem böngészhetett akkoriban akárki, csak olyanok másolhattak ki anyagot, akik már előzetesen valamivel gazdagították azt. Szávai már a 80-as években elviszi a 16-os fekete-fehér filmfelvevőt néhány gyűjtésére (Szemely, Potony, Lakócsa, Csikéria, Bácsbokod), így vannak anyagai az archívumban, ezért kaphat is onnan a szigorú rendet tartó Pálffy Gyula segítségével.
A Néptánc Osztály vezetője Felföldi László, aki deszki származású és doktori disszertációját éppen a Maros menti szerbek táncéletéből írja. A kéziratot Szávai megkapja, újabb forrás és újabb ismeret arról, hogyan érdemes koreográfiák készítésébe belevágni. Ekkoriban alakul ki az a módszer a Tanac-ban, ami természetesen a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb: először össze kell gyűjteni minden létező információt az adott vidék táncairól, zenéiről, szokásairól, viseleteiről, ami csak a történelem során keletkezett (régi újságok, feljegyzések, képek, beszámolók, könyvek, gyűjtések). Azután személyesen fel kell keresni a tájat, a települést, megtalálni a még élő adatközlőket és gyűjteni, hallgatni, informálódni és tanulni... Sokszor már csak töredékeket lehetett találni, sokszor már csak szóbeli beszámolókat lehetett hallgatni, de ezek a töredékek szerencsés esetben, mint üvegcserepek, összeilleszthetők voltak és általuk rekonstruálni lehetett mindazt, ami teljes valójában már 50-100 éve eltűnt.
1990 februárjában Eszékről érkezik tánctanító, Iža Andrija személyében. Vele Szávai még baranyás korszakában találkozik, egy mohácsi tánctábor alkalmával. Iža két táncot tanít: az egyik a Moja diridika (Szlavóniai táncok), a másik a Gorenjski plesovi (Gorenje-i szlovén táncok). Utóbbival válik a Tanac-ban teljessé a "délszláv" repertoár, hiszen Magyarországon horvátok, szerbek és szlovének tették ki ezt az összefoglaló néven nevezett nemzetiséget. Mindkét tánc hangulatos, a szlavóniaiban sok az ének, a szlovénben a táncos poén.
Időközben Szávai Szerbiában jár tánctanfolyamon (Kraljevo), ahol az aktuális tájegység a Šumadija, ezért talán nem meglepő, hogy a következő koreográfia is innen veszi táncanyagát. Folytatódnak a fellépések is, közülük megemlítendő az első szereplés a budapesti Táncháztalálkozón (1990.03.25), ahol a bosnyák lakodalmasból adnak elő egy részletet és még március végén a következő est, az Egyetemi Kamara Táncegyüttessel közösen, a "Sötét az ég alja".