Joomla Gallery makes it better. Balbooa.com


Sötét az ég alja

A műsor ezúttal már kétrészes és két óra hosszúságú. Az első rész ugyanúgy a "Tri livade" énekkel indul, mint az első műsor és az első tánc is a Bosnyák táncok. A lányok viselete itt már a felsőszoknyával gazdagodott. A Vizin zenekar játszik egy szép hazai horvát zenekari számot, majd jön az egyik új tánc, a Szlavóniai táncok (Moja diridika). A viseletnek alig van köze az eredetihez, a lányok bosnyák alsószoknyákban táncolnak, csupán négyen kaptak kölcsön valahonnan szlavóniai viseletet, de ezekbe meg - tudás híján - nem tudtak szépen felöltözni. A tánc friss még, a táncosok lelkesek, a térformák szépek. Ezután Jankó Gabi (Sárosácz ismerőse) énekel egy moldvai magyar balladát. Hiába, az átöltözés... Következnek a Mérai táncok, 3 párral az Egyetemi Kamara Táncegyüttes (röviden: EKT) előadásában. Itt hangzik el a műsor címadó dala, a "Sötét az ég alja". Ezután Dráva menti dalokat énekel az együttes néhány lánya, a Vizin zenekar kísér. A zenekarban a tamburabrácson itt már a korábbi táncos, Csátity Bránkó játszik, Tiszai Jakab basszprímet, máskor harmonikát fog a kezébe, a többiek változatlanok: Rádity Milenkó tambura, Nagy Andrea hegedű, Piroska Gyula bőgő és Vizin Antus harmonika/tambura. Jön a sikerszám, a Kocsma a Bánátban, majd az első részt a Szerbiai táncok zárja.
A második részt, amelynek címe "Délvidék", keretes szerkezet fogja közre: az elején Karádi Katalint halljuk énekelni, majd kocsizörgést az éjszakában, miközben a színpad sötét. A műsor végén pedig elhangzik egy részlet a "Delija devojka" szerb énekből felvételről, a hercegszántói Ljubica néni előadásában, majd ismét a kocsizörgés és csak a sötét. Látható, érezhető, hogy az alkotóknak van mondanivalója, de ezt nehéz megfogalmazni, inkább érzések, hangulatok, emlékek, talán a 20. század háborús, sötét korszakainak árnyéka vetül a színpadra, a táncolókra. A második részben a színpadon díszletet pillant meg a néző, ház és tornác ablakokkal, egy fogadó udvarát mintázhatja. A díszletfalat a Harmadik Színház adta kölcsön, ilyen típusú díszlettel később nem találkozunk a Tanac műsorain.
Ebben a részben csak egy régi tánc akad, a többi mind bemutató. Az első rögtön a Rukovanje, a bosnyák katonabúcsúztató. Ennek a koreográfiának az elemeiből születik meg később az együttes legsikeresebb koreográfiája, a Kermez (Bosnyák búcsúbál).
Az EKT következik (4 fiú és 6 lány), a Bergics zenekar kíséretével: a koreográfia korábbi (MTA) és saját (Szávai) gyűjtések alapján a békési románok táncait állítja színpadra, a jórészt ismeretlenebb battonyai és magyarcsanádi anyagot. Ezeken a településeken a románok a szerbekkel együtt éltek/élnek kisebbségként.
A Tanac jön a már ismert Bunyevác táncokkal, majd ismét az EKT és ismét újdonság az anyag, mert most a Bukovinából a Völgységbe, Bonyhád környékére telepített bukovinai székelyek dalai és táncai következnek a színpadon. Az 5 fiú és a 8 lány az EKT saját gyűjtései alapján táncol, amelyeket Izményben végeztek. A zenekarban pedig ott van az öreg László László, az utolsó élő bukovinai hegedűs.
Ismét a Tanac, új tánc, a tavaly nyáron megtanult Bácskai szerb táncok, amin látszik az akkori jugoszláviai iskola hatása, minden tánc érdekes és változatos térformákban zajlik.
Igazi "sláger" következik, a Kodály Kamara Táncegyüttes koreográfiája (közelebbről Farkas Zoltán Batyu az alkotó), a Dunántúli táncok. Nem voltak lazák azok a próbák az EKT-nél, amikor Batyu ezt a táncot tanította... de az eredmény, a siker magáért beszélt.
Az est befejezése a Tanac-tól a Maros menti táncok, ami megint csak bemutató és virtuóz befejezésével méltó zárása az estnek.
Mai szemmel nézve ezek a műsorok, elképzelések, koreográfiák kevés újdonságot tartalmaznak. Az akkori időkben viszont mind a "délszláv", mind a magyar anyag és ezek ilyetén színpadra fogalmazása ritkaságszámba ment. A Tanac is és az EKT is a gyökerek, az eredeti hagyomány felé fordulva alkotott, kevés kivételtől eltekintve csak az volt a színpadon, amit az alkotók (többször a táncosok is) az eredeti helyszíneken átéltek, az eredeti emberektől hallottak, láttak vagy még régebbi gyűjtésekben megtapasztaltak. Néha csikorog a megfogalmazás, néha nem átgondolt a mondandó, néha nem elég érdekes a táncanyag vagy a koreográfia, de a cél világosan látható: vissza a múltba, az aranykorba és feltárni, hogy mi, mitől volt olyan jó és mindebből mit lehet a mának átmenteni.
Az évad hátralevő része
Az évad hátralevő részében valósul meg az első "külföldi" út, a horvátországi Okučani és Orahovica a két vendéglátó település. Ami még nagyobb figyelmet érdemel, az a következő hercegszántói tánctábor, ismét augusztus végén. Ebben a táborban ismét tanít Mile Vujčin, az új tánc neve Sarajevsko polje. A tánc jó férfi énekhangokat és pörgős mivolta miatt kitartást kíván, de a tanacosok sikerrel veszik az akadályt. A másik tánctanító, Farkas Zoltán Batyu viszont nagy meglepetés, nagy élmény a Tanac-nak és "életre szóló" nyomokat hagyott. Batyu lakócsai táncokat tanított, amelyeknek Magyarországon a legkiválóbb ismerője. Tudását nagy alapossággal, minden korábbi gyűjtést átnézve, megtanulva, másrészt saját gyűjtéseiből szerezte meg. A tudáshoz párosult a rendkívüli tánctechnikai képesség, a páratlan ritmusérzék és a szenzációs pedagógiai érzék. A Tanac vért izzadt, küzdött és még sok évnek kellett eltelni állandó gyakorlással, amíg ezek a rendkívül nehéz táncok (rezgős, kopogós, bokázós, csizmaverős motívumok) a sajátjává lettek és azóta már védjegyévé is váltak az együttesnek.
1990 szeptemberében a Tanac később is sokat emlegetett turnéra megy, a horvátországi Lošinj szigetén töltenek el egy hetet. Minden este van fellépés a helyi szállodákban, egyszer a városközpontban (itt este a halcsarnokban öltöznek). Lakókocsikban laknak, napközben csak a tenger.
Az akkori, demokrácia előtti Magyarország közéleti átalakulásának, tudományos és művészeti életének legnagyobb támogatója a Soros Alapítvány volt. A Tanac 1989-ben megpályáz és elnyer egy támogatást (300 000 Ft), ami óriási eredmény (és pénz) abban az időben. A támogatást a hazai "délszláv" gyűjtések technikai feltételeinek biztosítására kapják; egy Fisher videokamera, egy Panasonic videomagnó, egy ITT színes tévé és egy hordozható Fisher kazettás magnó fér bele az összegbe. Ez a pénz viszont igazi "gyutacspénz", ezekkel az eszközökkel és utódjaikkal a Tanac vezetői (legtöbbször persze Szávai) 40 óra videót, 200 óra zenét rögzítenek és a gyűjtéseken kívül felhasználják dokumentálásra és a napi munkában. Egyben felismerik a lehetőséget, hogy pályázatok útján is elő lehet teremteni a munkához, létezéshez szükséges anyagiakat; az igazi pályázatírási dömping viszont csak a Kulturális Egyesület megalakulása (1993) után kezdődik el.
1990 végéig gyakorlással telnek el a próbák és felkészüléssel a harmadik estre (Az eltűnt idő nyomában). Közben emlékezetes fellépések zajlanak Átán és Pécsudvardon. Áta az a bosnyák falu, ahol Matusek tanító úr 40 évig tanított. Keze alól kerül ki a híres "Átai trió" énekegyüttese, vezetésével csinálják meg a helybeliek az átai lakodalmast a kultúrház felavatására. A tanító úr a tanítói lakásban néprajzi múzeumot rendez be. Ennek a vidéknek, ennek a népcsoportnak túlzás nélkül a legnagyobb néprajzi gyűjtője, ismerője és „természetesen" az akkori pártállami időkben mellőzött alakja. Erre a napra sok átai hazatér, az utca újra megtelik emberekkel, a házak kapujában ismerősök állnak, akik a felvonulást figyelik, szemükben néha könnyekkel. Érthető a szomorúság, hiszen 1990-ben Átán már csak kevesen maradtak bosnyákok, a tanító úr és felesége távozása után (az iskolákat körzetesítették, így az átai iskola megszűnt) a falu kulturálisan és bizonyos értelemben erkölcsileg is romlásnak indult (a helybeli vélemények szerint). A kultúrházban még egyszer felhangzanak a helyben gyűjtött és jól ismert énekek, az August Šenoa asszonykórus gyönyörűen énekel és a Tanac is kitesz magáért.
Pécsudvardon az "Öregek napja" alkalmából lép fel az együttes. Itt az igazi csoda a fellépés után következik, amikor a Vizin zenekar muzsikájára (Szávai is besegít, hogy mit játsszanak) a helybeliek, fiatalok és idősek táncait lehet megfigyelni; dolgozik is a videokamera. Egykori híres táncosok állnak ki a tánctérre (az öreg Radics, a tetőfedő Bozsanovics), melléjük az asszonyok és olyan táncokat táncolnak, amiket minden 10 évben egyszer (ilyen például a Romanska). Ritka pillanat, amikor láthatóvá válik mindaz, amiről itt vagy a többi faluban csak meséltek addig.

Az eltűnt idő nyomában

1990 decemberében ez volt az utolsó nagyobb közös műsor az Egyetemi Kamara Táncegyüttessel; vendégként fellépett a hercegszántói hagyományőrző csoport is. Sajnos a műsorról készült videófelvételt nem sikerült megtalálni.
1991 elején Szávai ismét szerbiai tánctáborból tér haza, a következmény a Leskovac, egy délkelet-szerbiai, kedvelt koreográfia lesz. Ebben az időben a repertoár így néz ki: Bosnyák, Rukovanje, Bunyevác, Lakócsai, Szlavóniai, Marosmenti, Bácskai, Kocsma, Šumadija, Leskovac, Gorenjski. A fellépésekre egyre többször jön már a gyerekcsoport is; emiatt van, hogy két busszal utazik az együttes (Drávasztára, Kásád). 1991 nyarán kinyílik a világ a Tanac előtt: spanyolországi és hollandiai fesztiválokra kapnak meghívást. Mindkét turné óriási élmény, több szempontból is. Madrid felé menet 7 defektet kapnak, nem is érnek oda az első fellépésre, de aztán a fesztivál élménye kárpótolja őket. A "Veranos de la villa" nemzetközi fesztivál arénája a város szívében fekszik, csodálatos színpaddal, hang- és fénytechnikával, a szállás kétágyas kollégiumi szobákban, a fellépések este 10 után kezdődnek.
A hollandiai turné még az Egyetemi Kamara Táncegyüttessel közösen zajlik. Itt több városban szerepelnek, s a turné végén a nagy múltú (1968-ban alapított) DoeDans fesztiválon lépnek föl több alkalommal, táncot tanítanak, táncházaznak, gyönyörködnek a nagy sztár bolgár együttes műsorában, elcsodálkoznak a fesztivál szervezettségén, a rengeteg eladó zenei lemezen, kazettán, CD-n. Erre a fesztiválra a meghívást az akkoriban Pécsett orvosnak tanuló holland Paul közvetítésével kapták meg, aki a holland határt átlépve, boldog mosollyal az arcán mondta a mikrofonba (tört magyarsággal): - Biztos mindenkit üdvözlök Hollandiában!
A megnövekedett létszám és próbaszám miatt Szávai több feladatot átad Tarnóczi Attilának, az együttes kiváló táncosának. Így a gyerek- és utánpótlás próbák jó része, egyes gyerektáncházak már az ő vezetése alatt zajlanak. Vizin Antus szinte minden próbán ott van, hogy a zenei kíséretet és az énektanítást vigye. Amikor nincs, segít a kazettás magnó.
Az 1991 szeptemberében kezdődő (negyedik) évadban két új tánccal gyarapodik az együttes: lesz a lányoknak egy önálló táncuk (Makedón leánytánc) és az utánpótlás megtanulja a Bánáti táncokat. Talán mondani sem kell, hogy utóbbi is egy szerbiai tánctábor eredménye.
1991 október végén a Tanac ismét tánctábort szervez, ezúttal Pécsett. Ebben a táborban rengeteg tánctanítás volt, a zenei anyag kazettán is megjelent (a Vizin zenekar játszotta föl), de az igazi érték és élmény a hagyományőrzők meghívása volt. Jöttek Pogányból és Pécsudvardról bosnyák táncosok, énekesek, Szemelyből Maris néni (Kuma) a szájharmonikával, Lakócsáról a Dráva menti horvát asszonyok, Tótújfaluból Gadányi Pál, az utolsó horvát dudás. A Tanac ez alkalomból Laci bácsi segítségével a legarchaikusabb bosnyák viseletbe öltözött föl. A számos résztvevő és a közönség elégedetten térhetett haza.
Novemberben jött az első verseny, a Rábai Miklós emlékére rendezett koreográfus-verseny Budapesten. A Tanac (vagyis Szávai) a Maros menti táncokkal indult, nemhogy nem jutottak tovább, de meg sem említették őket. Aztán eltelik 14 év és 2005-ben Szegeden, a Martin György Néptáncfesztiválon a koreográfia kissé kibővített változata Temestől Marosig címmel többszörösen díjazott lesz (együttesi első díj, koreográfiai díj, zenei díj Végh Andornak).
1992-ben egy nagyobb makedón koreográfiát próbál az együttes, melynek táncait videóról tanulják meg. A Makedón táncok (később Nagy makedón, meg Povardarje néven is fut) elkészítése ismét inkább a látvány, a produkció, a virtuozitás irányába tett lépés, mintsem hagyományápolás. Fontos megjegyezni, hogy a Tanac nem hagyományőrző együttes abban az értelemben, ahogy egy falusi, csak a saját hagyományokkal törődő csoport az. Ahhoz, hogy az együttes fennmaradjon, hogy új tagok csatlakozzanak hozzá, hogy a nem nemzetiségi közönség előtt is sikereket arasson, szükséges látványos táncokat is táncolnia, ez már Kökényben is kiderült. Ezt a Tanac bírálói közül sokan nem értették. Nem tudták vagy nem akarták tudomásul venni, hogy az asszimiláció miatt a hazai horvátok száma 1960 és 1990 között a felére csökkent, még mindig 100 ezer délszlávról cikkeztek s csak lassan derült ki az igazság (a nemzetiségi önkormányzatok alakulása idején), hogy alig van már 20, jó esetben 30 ezer horvát Magyarországon. Néhány különleges települést leszámítva (Felsőszentmárton, Hercegszántó) a horvátság már mindenütt kisebbségben élt és egyre fogyott. Pécs környékén a bosnyákok, a Pécs-Mohács országút két oldalán és a Dráva mentén a sokacok és a horvátok, Bácskában a bunyevácok száma vészesen lecsökkent. Nemhogy egy, hanem már több falu sem tudott kiállítani egy nívós tánccsoportot, a hagyományt még saját életükben megélők megöregedtek, meghaltak, a táncos alkalmak száma lecsökkent, a zenészek kénytelenek voltak nagyobb repertoárt építeni, amelyekben már csak kis rész maradt az eredeti hagyománynak. Amikor a déli háborús események után a megtörtént a szétválás, önálló Horvát Szövetség és horvát önkormányzatok alakultak, a folyamat valamelyest lelassult, de a mai napig tart. Később a 2010-es évek körüli nehéz gazdasági helyzetben egyre kevesebb ideje és kedve maradt az embereknek hagyományt őrizni, táncolni, énekelni. Véget értek azok az idők, mondogatták. Támogatói a Tanac-nak mindig is csak módjával voltak, a pályázatok, kérelmek sokszor sikertelenek voltak, a pénzes fellépések száma is csökkenőben. A leszálló ágban, utolsó mohikánként küzdő együttes kénytelen volt és ma is kénytelen minden eszközt megragadni, hogy tovább élhessen, ezért is volt és van szükség más táncokra is, nemcsak a "sajátokra". Furcsa kimondani, de ha nincsenek a makedón, szerb, bolgár táncok, ha csak a Pécs környéki horvát hagyományt ápolta volna a Tanac, ma már nem is létezne.
1992 nyarán újabb estre készült a Tanac, ez a címében kissé provokatív "Délszlávok". Az eddigiektől eltérően ez már teljesen önálló est volt. Lehet, hogy Szávai egykori vezetője, Vidákovics Antal szavaira emlékezett, aki szerint egy együttes addig semmi, amíg nem tud önálló műsort adni. A későbbi nagy, színházi estek során viszont, tudatosan olyan vendégeket hívott az együttes, amelyek szereplése messze nem pusztán az átöltözések időigényét volt hivatott fedezni, hanem az est fényét, az élményt emelni magasra rendkívüli módon.