Délszlávok
Az est kétrészes volt (1992.06.04, Ifjúsági Ház). A műsor az akkori repertoárból állt: Bosnyák, Bunyevác, Makedón leánytánc, Kocsma, Bánáti táncok, majd a szünet után Lakócsai, Bunyevác népdalok, Leskovac, Dráva menti népdalok és záró számként az új tánc, a Vardar menti makedón táncok. A néprajzi szakértők között szerepelt Matusek László és Begovácz Rózsa. Ahogy Laci bácsi a bosnyákok, úgy Rózsa a Dráva menti horvátok népi kultúrájának volt legkiválóbb ismerője.
Az év nyarán újabb emlékezetes külföldi út várt a Tanac-ra: Olaszország, egy fesztivál Szardínia (Sardegna) szigetén. A turné minden percét élvezte az együttes, kezdve az éjszakai kompátkeléssel, folytatva a közös szállás minden örömével, a szinte korlátlan italfogyasztást biztosító büfével, a sokféle országból érkezett csoporttal (köztük a Virginiai Szigetek fekete táncosai), a sok énekléssel az étkezések előtt, a helyi csoport vezetőjének operaénekest megszégyenítő hangjával, zárva a felejthetetlen búcsúval. A szardíniai csoporttal jó barátságba került a Tanac, egy hónap múlva már az olaszok viszonozták a látogatást, közösen léptek fel több helyen, többek között Hercegszántón.
1992 októberében igazi "nagyágyú" tánctanítót köszönthet az együttes: Dr. Ivan Ivančan érkezik a Tanac-hoz. Ivančan igazi élő legenda, a Lado Horvát Állami Együttes vezetője, több tucat világhírű koreográfia alkotója, ugyanakkor kiváló és szorgalmas néprajzi gyűjtő, ugyancsak több tucat kiadott könyvvel. Ahogy magáról büszkén állította, a szakmában az egyedüli, aki doktorátusát néprajzból szerezte. Bejött az Ifjúsági Házba, megnézte a Tanac egy koreográfiáját, kért egy üveg sört, egy asztalt és egy széket és elkezdett dolgozni. A tanított tánc a Međimurje malo (más címen: Jedna mala ružica) volt, vagyis Mura vidéki táncanyag és a Tanac újabb kihívásokkal szembesült. Ivančan a profi együttesekhez szokott és profi munkát követelt a Tanac elkerekedett szemű táncosaitól is. Pontos helyzetet, távolságokat, térformát a színpadon, gyönyörű éneklést és az apróságokig hiteles, stílusos táncolást. Valamennyire megnyerhették a tetszését (Bránkót Sztálin-nak, Szávait Errol Flynn-nek nevezte barátságosan), mert a második nap felajánlotta, hogy kedvezményes áron még egy koreográfiát megtanít. Ez volt a Ražanac, a híres dalmáciai leánytánc, ami csak énekszóra ment és kiváló énektudást, hatalmas fegyelmet követelt a lányoktól. Később a Tanac egyik sikerszáma lett (igaz, jobbára csak a nagyobb műsorokban és a minősítőkön szerepelt). Meg kell még említeni, hogy a koreográfiákért a megfelelő árat (ami nem volt kevés) kifizette a tanítónak az együttes és így - másoktól eltérően - jogosan adhatta elő ezeket a koreográfiákat később bármely műsorán. A Tanac-ra nem volt jellemző, hogy videóról tanulja meg mások koreográfiáját (az 55-60 koreográfia között azért akadt két-három ilyen, főleg a kezdeti években). A nehezebb utat választották, de ettől még nem ítélték el azokat, akik különböző okok miatt rákényszerültek az effajta dolgokra.
Novemberben még megérkezik Mile, hogy megtanítsa a Timok koreográfiát. Ezeken a Kelet-Szerbiából való táncokon jól látszik a vidéken élő vlah kisebbség hatása. A táncban különösen a fiúk (guzičari) mutathatnak fel előadói erényeket.
1992 decemberében ismét önálló est, mérföldkő, mintegy az eddigiek összefoglalása, egyben új bemutatók is: "A Dráván túl" (Preko Drave). A felnőtt együttesben ebben a hónapban 46 fő táncol (31 lány, 15 fiú), az utánpótlás 55 fős, a gyermekcsoportok összesen 49 fővel dolgoznak. Van lehetőség a válogatásra és mindenkinek van lehetősége előbbre jutni, "felsőbb osztályba lépni".
A Dráván túl (Preko Drave)
1992-ben már javában tart a háború a déli határokon túl. A Tanac-nak nincsenek pontos információi arról, hogy mi is történik. Persze néznek tévét és olvasnak újságot, de hihetetlennek tűnik, hogy az a világ, amelynek hagyományait eddig olyannyira szerették, egyszerűen nem lesz többé (itt szó sincs arról, amivel később rosszindulatúan megvádolják a Tanac-ot, hogy Jugoszlávia visszaállítását akarná az együttes vagy hogy a Horvátország függetlenségéért hozott áldozatokat venné semmibe; a táncegyüttes csupán táncolni akar, nem "politizálni". Egy-két éven belül tudatosodik számukra, hogy ezt nem lehet és választani kell, akkor majd meghozzák a döntést és horvát együttesnek tekintik magukat). A háború Horvátország és Bosznia területén még 1995 közepéig tart, még Koszovó és a NATO-bombázások csak ezután jönnek (1999). A vezetők és a táncosok ekkor még úgy gondolják, hogy "lent" majd hamarosan béke lesz és itt, Magyarországon továbbra is lehet majd bármely "lenti" nép táncait táncolni. Akik táncot tanítani jönnek a határokon túlról, nem beszélnek a háborúról, csak a táncról. Viszi az együttest a lendület, a frissen megtanult táncokat elő akarják adni. Hazai hagyományok ezen a műsoron nem szerepelnek, ez egy kitekintés, a határokon túlra, a címe az estnek egy Dráva menti népdal első sorából van: a Dráván túl mennydörgés (preko Drave grmjavica). Tudtak a háborúról, de az egyelőre távoli mennydörgésként volt jelen az életükben.
Abban az időben Pécsett feltűnt egy szlavóniai népviseletbe öltözött ember, akit gyakran lehetett látni a Belvárosban, ahogy a tamburájával (pontosabban tambura samica a hangszer neve) zenél, akár egy utcazenész. Mellette volt egy hangszertok is és az arra járók néha pénzt dobtak a tokba. Egyesek szerint menekült volt az az ember (volt, aki szerint szerb volt). A Tanac nem kérdezte, de a műsor nyitóképében a Vizin Antus személyesítette meg őt: ugyanúgy állt a tok mellett szlavóniai viseletben és zenélte egymás után a szebbnél-szebb dallamokat a tambura samicá-n.
Az első tánc az Iža-féle Szlavóniai táncok (Moja diridika) volt, lenyűgöző létszámmal: 12 fiú és 18 lány volt a színpadon! Mivel eredeti viseletről szó sem lehetett, próbáltak ahhoz közelálló ruhákat húzni, a fiúknak hosszú gatyák készültek otthon, a lányok pedig baranyai ingszoknyát viseltek. Egyes nézői vélemények szerint a nagy létszám, a szép éneklés hatására szinte horvátországi együttesnek lehetett vélni a Tanac-ot.
Egy átkötéssel (Jastuk tanca - párnás tánc) jöttek a Bunyevác táncok, ahol újabb nyolc lány szerepelt (összesen tehát 26-an léptek föl lányok aznap este). A viselet végre közelebb állt az eredetihez. A régi, paplanselyemből készített, szörnyű színvilágú ruhákat el lehetett felejteni (később egy kisebb falusi együttesnek adták oda ajándékba). A Tanac ruhatára ekkoriban gyönyörű darabokkal gazdagodott, elsősorban pályázati pénzekből. Hercegszántóról és Bački Breg-ről vásároltak nagy mennyiségű női viseletet (20-25 darab női ing, szoknya, alsószoknya, kötény és még egyebek). A vásárban sokat segítettek a szántói ismerősök, a legtöbbet Csátity Bránkó nővére, Evica, aki a kultúrcsoportot vezette. Köszönet érte!
Bemutató következett: a nem sokkal azelőtt megtanult Ražanac (dr. Ivan Ivančan-tól). A híres koreográfust meghívták a bemutatóra, el is jött és a szünetben minden lánynak egy szál rózsát vitt az öltözőbe...
A szlovén tánc volt a következő műsorszám (Gorenjski plesovi), erre az alkalomra egy megyei német nemzetiségi együttestől kértek kölcsön népviseletet, ami legalább részben hasonlított az eredetire.
Ugyancsak új, az eredetihez közelálló viseletben jelentek meg a táncosok a "Bácskai szerb táncok"-ban (Mile Vujčin koreográfia). Ebből a táncból egy énekkel mentek a következőbe, a szünet előtti záró számba, ami a Bánáti táncok volt és a Szávai jegyezte. A táncban a fiúk virtuóz módon használják az eszközöket (botok, üveg), ez a rész később beépült a Temes koreográfiába, elszakadva a tájegység bemutatásától, inkább bartóki szintézisre törekedve.
A szünet után nagy siker fogadta a másik Ivančan-koreográfiát, a Mura vidéki táncokat. Kihasználva a Tanac korai időszakából való zalai horvát ismeretségeket, gyönyörű népviselet készült a tánchoz (ez tudatosan a hazai, zalai horvátok viselete, ami, ha nem is egyezik, de hasonlít a megfelelő horvátországi terület viseletére).
Egy zenekari szám után Mile-koreográfia (Sarajevsko polje) következett. Mit sem tudtunk arról, hogy mi zajlik eközben Szarajevóban...
Az egyik, sok néző által nagyon várt műsorszám következik: 35 gyerek táncol be a színpadra, az Oj, Ivane, Ivaniću (szlavóniai) koreográfiával. Ez az est egyik fénypontja, amit az sem zavar, hogy a bejövetelnél a gyerekek beleakadnak a háttér-függönybe és a színpad feléig elhúzzák (LOL, derültség a nézőtéren). A gyerekcsoportban feltűnik sok későbbi "nagy" táncos és jó látni, hogy van, lesz utánpótlás.
Szávai szerbiai tanfolyamon tanultak nyomán készíti el a Leskovac-ot, ami természetesen bemutató. Népviseletet kölcsön kapnak. A tánc az együttes és a közönség kedvelt száma lesz.
Utolsó előttiként a Vizin zenekar lép a színpadra. Először önállóan, majd a Tanac lányaival kiegészülve játszanak és énekelnek makedón zenéket, dalokat. Itt szólal meg először a nagy kedvenc ének, a "Zablejalo".
A kitekintést, a határokon túli nagy utazást és az estet a Makedón táncok c. koreográfia zárja. A táncok stílusában több helyen lehet problémát találni, hiszen ekkor még csak lemezek borítójáról ismerik a nagy makedón zenészt és táncost, Pece Atanasovski-t, aki majd tanítja és eligazítja őket ebben a csodálatos világban. A zenekarban ott van vendég zenészként Borbély Mihály (klarinét) a Vujicsics-ból és Halász László (harmonika) a tököli együttesből.
Amikor a záró szám után a taps már lanyhulni kezd, három zenész jön a színpad fénykörébe: Dervár Ferenc Kume, Piroska Gyula és Vizin Antus. Felhangzik a gyönyörű dal: preko Drave grmjavica (a Dráván túl mennydörgés). Miközben szárnyal a többszólamú ének, az együttes minden tagja egy-egy gyertyát hoz a színpadra. Az ének véget ért, a színpadon sötét, csak a sok gyertya. Mindenki tudta, kikért égnek azok a gyertyák.
A Ki-mit-tud? a Magyar Televízió kulturális tehetségkutató műsora volt. 1962-től 1996-ig tíz adássorozatot ért meg. A versenyzők különböző kategóriákban versengtek egymással.
1993 február-áprilisban a Tanac sikeresen túljut a Ki-Mit-Tud? városi, majd megyei selejtezőjén és május 16-án ott állnak az országos ismertséget jelentő színpadon a kamerák előtt. A műsorvezető Antal Imre volt, aki a Mura menti táncok címen induló koreográfiát így konferálta be: "Ej, haj, suhajhaj!", ami valóban elhangzik a számban. A zsűriben Vásárhelyi László megdicsérte az együttest ("szép rezgősen táncoltátok a csárdást"), de aztán nem jutottak tovább a következő fordulóba. Nem jutottak volna..., ha nincs telefonos közönségszavazás. A következő héten égtek a telefonvonalak, hiszen egy-egy adás szereplői közül egy produkciót tovább vihetett a közönség. A Tanac lett ez a szerencsés szereplő, ami jól jelzi az együttes akkori népszerűségét a baranyai és talán a más vidékekről való horvátok körében is.
A középdöntő augusztus végén volt és a Tanac augusztusban ismét Hercegszántón van tánctáborban. Sokat gondolkodnak, vitatkoznak, hogy melyik legyen a következő koreográfia, amit a versenyben eltáncolnak. Végül a Kermez (hajdani bosnyák búcsúbál) mellett maradnak. Az élő adás napjára felutazik velük Matusek Laci bácsi is, elhozza a legszebb népviseleteit és öltözteti a táncosokat. Erre a középdöntőre versenytársként megkapják Magyarország akkori talán legerősebb néptáncegyüttesét, a Nyírség Táncegyüttest (az 1988-as előző verseny győztesét). A nézőtéren ott ülnek a Pécs környéki bosnyák falvak emberei és már a forgószínpad befordulásakor kitör a taps. A színpadra szőttes terítővel letakart asztalt, székeket hozott az együttes (eddig senki sem használt díszletet a versenyben), megszólalt Vizin Antus dudája, a legények ülve-állva énekeltek, igazi falusi jelenet kelt életre. Mindenki kitett magáért és az énekek, a viseletek, a virtuóz táncolás, a jó hangulat elsöprő sikert aratott. Megtörtént a csoda, a Tanac legyőzte a nagy ellenfelet. Az együttes tovább jutott, a Nyírség a fordulóból kiesett (azután közönségszavazatokkal továbbmentek ők is). A győzelem után leírhatatlan volt a hangulat a kulisszák mögött, a táncosok-zenészek egymást ölelgették, a Szávait és a Laci bácsit a levegőbe dobálták a Tanac fiai, a buszon hazafelé mindenki csillogó szemmel és hitetlenkedve nézett: valóban megtörtént mindez?
Valóban megtörtént és a döntőre (1993.09.18) Farkas Zoltán Batyu koreográfiája lett a választás, a Lakócsai táncok. A Vizin zenekar kiegészült a Vujicsics együttessel, Lakócsáról Annus néni jött velünk, öltöztetett minket, néhány lánynak megcsinálta a híres, régi, hullámos hajviseletet. A döntőt a Nyírség Táncegyüttes nyerte (megérdemelten), a Tanac csak harmadik lett.
A verseny már több hónapja zajlott a televízió nyilvánossága előtt, de Pécsett nem lett ettől elismertebb az együttes. Felháborodott szülők telefonáltak be a Dunántúli Naplóhoz, az Önkormányzathoz, mire végül valakik észbe kaptak, hogy erről azért érdemes lenne hírt adni. Később egyes városi képviselők arra hivatkoztak, hogy nyaraltak...
Az igazsághoz tartozik, hogy utólag, az ősz folyamán a pécsi közgyűlés köszönetet mondott a Tanac-nak, ami némi pénzjutalommal is járt.
1993 az az év, amikor az első komolyabb fesztiválon szerepel az együttes, ez az akkor híres szolnoki néptáncfesztivál. Abban az időben néptáncegyütteseknek két nagy, versenyszerű fesztiválja volt, a szolnoki (együtteseknek) és a zalai (kamaratáncnak), mindkettőt kétévente (különböző évben) rendezték meg. A Tanac két Batyu-koreográfiával indul (Lakócsai táncok, Briul). Különdíjat kapnak, Vizin Antus meg zenei díjat.
A Briul koreográfia egy új, rendkívül fontos törekvést jelez a Tanac-nál, a Bartók Béla zenéje felé fordulást, ill. néhány erre épülő vagy ezzel szoros kapcsolatban álló táncmű megszületését.
Az 1960-as évek végén, a 70-es elején volt egy Bartók Béla összkiadása a Hungarotonnak, szép arany és fehér lemezborítóval, fekete betűkkel, mindegyik borítón egy Bartók-fényképpel. Igen, abban az időszakban a bakelit hanglemez volt a zene fő közvetítő eszköze (a rádió, a magnó mellett, s persze lehetett koncertekre is járni). A 70-es években, főiskolás korában Szávai gyakran hallgatta ezeket a lemezeket. Nem volt meg a teljes kiadás, sok fontos mű viszont igen: Cantata Profana, Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára, A három Csík megyei népdal, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin, több kétzongorás mű, a szóló hegedű szonáta, stb.
Így amikor Farkas Zoltán Batyu 1993 egy szép napján a próbán azzal indított, hogy most Bartók-zenéket fogunk hallgatni, a dolog az együttes vezetőjének rendkívül tetszett, egyben aggódni is kezdett, mi lesz ebből: hogyan fogadják mindezt a tamburához, harmonikához szokott táncosok. Szerencsére jól fogadták, amihez persze kellett egy ilyen formátumú táncos személyiség, mint a Batyu. Szerencse volt az is, hogy a Tanac-ban több, az átlagosnál zeneileg műveltebb ember volt, többen tanultak zenét, kórusban énekeltek.
Akkoriban nem volt könnyű a Bartók-művektől visszajutni az eredeti paraszt-zenéhez. Ez volt az a kor, amikor a Jánosi-, majd később a Muzsikás Együttes tudatosan, kiadott lemezekkel elkezdett dolgozni azon, hogy feltárja és részletesen leírja a kapcsolatokat Bartók egyes művei és a bennük található eredeti népzenei motívumok között.
Az első ilyen koreográfia, amelyet Batyu a Tanac-ban készített (1993), a Briul (Öves tánc) volt. Rendkívül nehéz mozgáselemeket tartalmazó tánc volt (térdelések, lassított mozgások). Zenei anyagában volt makedón (Krivorečko oro), bánáti román dudazene és a végén megszólaltak részletek is Bartók művéből (Román népi táncok, BB 76).
1995-ben jött a következő opusz, ez a 44 hegedűduó 32. darabjára épült (Máramarosi tánc, BB 104). Rendkívül archaikus, szinte már pogány zenei világ az avasi románok világa, ahol egy hegedű és egy speciálisan hangolt gitár (zongura) adja a zenei kíséretet, a táncok pedig sok páros forgást tartalmaznak és virtuóz kopogókkal díszítettek. A tánc- és zenei anyag teljesen új volt Magyarországon. Az együttes táncosainak nagy kihívást, fizikai megpróbáltatást jelentett a koreográfia.
Tíz évet kellett várni arra, hogy a repertoárban ismét Bartók-zenék szólaljanak meg. Ekkor viszont koreográfiák is készültek és 2006-ban volt egy olyan színházi műsor (Üzenet), amelynek első része teljes egészében Bartókot idézte meg (a műsorról részletesen a Függelékben: Bartók nyomában).
Farkas Zoltán Batyu betanította a Bota című fantasztikus botos táncát és Ildikóval maguk is többször közreműködtek az esten. Ezen a néptáncesten az előszínpad bal oldalán Király Csaba Liszt-díjas zongoraművész fényes fekete zongorája állt és Batyuval közös előadásában (Batyu ütőgardonon játszott) elhangzott Bartók egyik emblematikus műve, az Allegro Barbaro. Ez a műsor összegzése volt mindannak, amit a Tanac Bartókból és Bartóktól megtanult.
Az együttes egyes (általában nagyobb, igényes helyszínen megvalósult) műsorain a következő Bartók-kompozíciókkal találkozhatott a közönség:
Három Csík megyei népdal BB 45b
Allegro barbaro BB 63, Sz.49
Bota (Román népi táncok) BB 68, Sz.56
Briul (Román népi táncok) BB 68, Sz.56
32.duó Máramarosi tánc (44 hegedűduó) BB 104
Pe loc (Román népi táncok) BB 68, Sz.56
Visszatérve 1993-ra, ez nagy szereplésekben különösen gazdag év volt. A Ki-Mit-Tud és a szolnoki fesztivál mellett júniusban, két egymást követő napon rendezett az együttes műsort az Ifjúsági Házban. Az egyik napon az előző év decemberi “A Dráván túl” (Preko Drave) c. műsort ismételték meg, a másikon pedig “Őszidőtől őszideig” (Od jeseni do jeseni) címmel népszokásokkal és új koreográfiákkal jelentkeztek.
Az 1980-as évek végén a Washington DC-ből való Timothy McKeown a pécsi egyetemen vendégtanár. Nem tudni már, hogyan és mikor találkoznak Szávaival, de több erdélyi gyűjtőútra egy társaságban mennek. Ezek közül emlékezetes a gyimesi, amikor a hegyekből visszatérve száraz fenyőágak szorulnak a Lada alá, amit nem vesznek észre, de egy besúgó igen, s Gyimesközéplokon már a Securitate várja a csapatot. Ez még Ceaucescu Romániája... Végül megússzák az ügyet, mert egyikük óriási lélekjelenléttel kicseréli az előző esti gyimesi hegedűsöktől gyűjtött zenét tartalmazó kazettát egy másikra és a Szeku csak a Sound of Silence című Simon és Garfunkel számot hallgathatja a magnóból. Van tehát ez az ismeretség és van egy ötlet, egy vágy, hogy jó lenne Amerikába menni...
Többféle helyről jön az információ, hogy van Amerikában (USA persze) egy Živili nevű együttes, akik jók és hasonló táncokat táncolnak, mint a Tanac. Elindul egy levelezés, tájékozódás, aztán Tim is beszáll a buliba, hiszen Washingtonban (DC) van egy magyar együttes is, a Tisza. Egyre inkább lehetségesnek látszik, hogy egy amerikai turnét meg lehet szervezni, fellépésekkel, promócióval. Van viszont egy nagy akadály: a repülőjegy hatalmas költségének előteremtése. 1993-at írunk, a rendszerváltozás után vagyunk és sikerül a Baranyai Megyei Önkormányzat anyagi segítségét megnyerni az ügyhöz (a zseniális szervező az együttessel szimpatizáló Kovács Zoltán volt). Az erről döntő megyei közgyűlésen állítólag elhangzik, hogy “majd letáncolják...” és visszatekintve ez így is lett (280 fellépés Baranya megyében, Pécset nem számítva).
A telefonok, emailek szerint úgy tűnt, hogy minden rendben van: várnak minket, lesznek fellépések, táncházak. Felkérték a Vujicsics együttest is, hogy jöjjön el, használja ki a lehetőséget, hogy bemutatkozhat Amerikában (és a Tanac zenekara is csodálatosan fog szólni, amely így összesen 12 fő lett volna... volna, mert aztán nem így lett). 24 táncos (8 fiú, 16 lány), 6 zenész a Vizin zenekarból, 6 zenész a Vujicsicsból, 2 fő az Ifjúsági Házból (Nagy Sándor igazgató és Gyarmati Gyöngyvér népművelő), Kovács Zoltán riporter és egy operatőr (Szalai Tamás), összesen 40 fő készült a nagy útra.
Részletek Szávai naplójából:
03.04. péntek
Végül a Swissair járataival megyünk, először Zürichbe egy kisebb géppel, majd irány Amerika! A Jumbo óriási, de egyúttal megnyugtató, biztonságérzetet ad. Villódzó képernyőkön közlik velünk, hogy hol vagyunk (térkép), s milyen paraméterekkel repülünk. Na és persze etetnek-itatnak, filmeket vetítenek, rádióadásokat sugároznak, csak nekünk.
Boston az első leszállóhely az Újvilágban. A táj idegen és hóval fedett még a leszállópálya is. Már sötétedik, mikor Washingtonban landolunk. Az óriási repülőtéren (a megérkezés csarnokában) akkor éppen csak mi vagyunk. Rövid zaklatás után (bevándorlási hivatal) csomagjainkat megkapva már Tim-mel beszélgetünk. Problémák azonnal a szállással. Az éjszaka Tim-nél. Reggel 5-kor már fönn vagyok az időeltolódás miatt, az ablakon kinézve a kertben egy mókus szaladgál.
03.05. szombat
Az egész nap szervezéssel, telefonálással telik. Nekem kell megszervezni a szállásokat, szállítást, Vujicsics sérelmeit hallgatni, problémákat orvosolni, bőgőt szerezni, kalapozást megbeszélni. Délután Tim munkahelyén. Este a Wheaton táncházban előjönnek a problémák: szállás-gondok, az étkezés, a közlekedés. Keserű pillanatok.
03.06. vasárnap
Tárgyalások a Vujicsics zenekarral a hotelben, aztán a Capitolium előtt találkozom a többiekkel. Elindulunk múzeumnézőbe. A Mall múzeumai egyedülállóak a világon. Este McDonalds, Attilával és Milánnal együtt hazabuszozunk.
03.07. hétfő
Délelőtt a Mall-on. A Capitolium és a többi páratlan látnivaló. McDonalds, busz haza.
03.08. kedd
Tv-felvétel megszervezése, odautazás. Este egyedül haza.
03.09. szerda
New York, New York! A Ferkov-rokon rohan, rohan, magyaráz, integet, nem hagy sok pihenőt. Négy óra alatt rengeteget látunk. Broadway, Time Square a kiindulás. Rockefeller Center, egy templom, Trump Tower a folytatás. Aztán a Hotel Plaza, a metró és irány alsó Manhattan. A Seaport, távolról a Szabadság-szobor (a királynő). A Twin Towers (World Trade Center). Aztán egy jó vacsora, énekkel a végén. Haza esőben, taxival.
03.10-14. csütörtök-hétfő
A délelőttök emlékei egybefolynak. Múzeum múzeumot követ. A Holocaust. A Natural History. Az American History. Az African. A pálmaház. Az Air and Space. Az American Art. A Smithonian Castle. A Capitolium. Csütörtök este egy jó táncház. Péntek este sikeres előadás. Szombat délután a hosszú sétát parti követi Bryndyn házában. Vasárnap egy kis folk-élet amerikai módra (apple pie), majd este búcsúparti nagykövettel. Hétfő reggel GWU Hospital. Kiutazás a reptérre, elutazás. Unalmas Zürich. Drágaság, kicsinyesség, de egyben újra ember-léptékűség is. Aztán újra magyar földön.
A naplóból jól látható, hogy azért volt fellépés, táncház, New York, élmények... mi volt akkor a baj?
A baj az volt, hogy sajnálatos módon az amerikai szervezők egy héttel a turné előtt összevesztek egymással...hogy ki, kivel, már nem érdekes, mint ahogy az sem, hogy ki, mit vállalt volna. Lényeg, hogy mikor a repülőtéren Tim-mel találkozik a csapat, furcsa kérdés hangzik el: Hoztatok hálózsákot? Hamar kiderül, hogy gond van a szállással, a 40 embert a főváros 50 km-es körzetébe szórják szét családokhoz, kettesével, hármasával, a Vujicsics együttes a Kuméval (Dervár Ferenc) egy hotelbe kerül. Az is kiderül egy nap alatt, hogy nagy a szervezetlenség és fejetlenség: van, aki nagyon jól érzi magát, sokat eszik, jól elvan a háziakkal, másoknál üres a hűtő, kaja alig és nincs nagy barátság. Ezt a minden értelemben szétszórt csapatot kell egybetartani, telefonon erősíteni, a következő találkozót megbeszélni. Kiderül, hogy csak egy fellépés lesz, az is egy hét múlva pénteken. Kiderül, hogy a táncházakba, partikra mindenkinek a saját feladata odajutni s ez nem tűnik egyszerűnek, mondjuk egy akkori 17 éves kökényi lánynak, aki nem beszél angolul... de megoldják! Jegyeket vesznek buszra, metróra, térképekkel járnak, híreket adnak egymásnak. Az együttes csalódottan bár, de megpróbálja túlélni a helyzetet, programokat csinál magának a szabad napokra (ezért a sok múzeum-nézés), a McDonalds-ban a helyi feketék mellett eszi a sültkrumplit dupla ketchuppal a saját pár dollárján.
A Vujicsicsot viszont nagyon megrázza a szervezetlenség és az is, hogy napokig csak a saját pénzükön hamburgereznek egy hotelben, semmi hír a továbbiakról. 3 nap elteltével összepakolnak, átíratják a repülőjegyet és hazautaznak anélkül, hogy egy hangot játszottak volna.
Ebben a helyzetben nem lehet eléggé hálálkodni a magyar nagykövetség munkatársainak (Tar Pál a nagykövet úr ekkor), akik tudomást szerezve a nehézségekről, önzetlenül segítenek. A bizonytalan szállással rendelkezők a nagykövetség kontójára laknak a Hotel Renaissance-ban, a szép repülős Samsonite bőröndöket, nagybőgőt a nagykövetség autói fuvarozzák és egy napon még ebédre is meghívják az együttest a nagykövetségre. A turné közepétől az események felgyorsulnak. New York felejthetetlen, a washinghtoni fellépésen meg állva tapsolnak a nézők, akik között nagykövetek és kulturális attasék vannak.
Vannak szép pillanatok, amiket még évekig mesélnek egymásnak a táncosok, zenészek, de bizonyos csalódottság azért megmarad.
Visszaérkezve a nagy utazásról folytatódnak a hétköznapok: próbák, fellépések. A Tanac fellépéseinek helyszínei hosszú éveken át nagyjából ugyanazok; ez az alapszabályból is következik. A hazai horvátok települései, az ország városai, fesztiváljai és a külföld azok a helyszínek, ahol általában különböző céllal az együttes az általa képviselt hagyománnyal és táncokkal megfordul.
A magyarországi horvátok településein a hagyomány bemutatása szinte családias keretekben történik. A nézőtéren vagy az utcákon, ahol az együttes megjelenik, sok az ismerős, rokon és a legtöbben értik is a horvát nyelvet, a hagyományt és az együttest sajátjukként ismerik el. Ezek az alkalmak igazi ünnepei a falusi kisközösségeknek, ahol újra érdemes felhúzni a régi viseleteket, együtt dúdolni az ismerős dalokat, beállni a körtáncba, a kólóba és mindenhogyan, mindenkinek átélni azt, hogy azon a napon jó horvátnak lenni. A Tanac-nak ezek a kis falunapok, idősek napjai, húsvéti, pünkösdi, szüreti, farsangi események jelentik a legnagyobb megerősítést abban, hogy amit csinál, az érték, amit szeretettel fogad a közönség. Ilyenkor az együttes hazaérkezik, az otthon biztonságába, ahol szeretet és szimpátia veszi körül, ahol nem a hibákra figyelnek, hanem az erényekre, ahol sok élmény, megerősítés várja, amikért érdemes a fárasztó próbákat végigcsinálni.
Az ország városaiban és fesztiváljain általában magyar közönség fogadja a táncegyüttest. Ilyenkor az első cél az ismeretek átadása, közös élmények átélése, a más anyanyelv, a másik kultúra elfogadtatása a szépségek és érdekességek sűrített bemutatásával.
A külföldi utak jelentik a “jutalomjátékot” az együttesnek. Igaz, hogy - fesztiváltól függően - van egy csomó fellépés, menettánc, kedvcsináló megjelenés, de az utazás érdekessége, a másik ország újdonságai, a fesztiválok forgataga, a többi csoport, a sok kedves ember mind-mind jutalom, öröm és emlékezetes pillanatok sorozata.
Külön öröm és boldogság az anyaországban fellépni. Igen ám, de hol van az anyaország? Mivel a Tanac horvát együttes, nyilván Horvátországban. Mivel a baranyai horvátok jó része Boszniából települt át a 18. század elején, nyilván Boszniában. Tágabb értelemben persze a horvát nyelvterület az, ahová úgy megy az együttes, mintha haza menne; itt történik meg az, ami sehol máshol, hogy a közönség az első elénekelt versszak, az első néhány tánclépés, az első zenei futamok után tapsolni kezd, kifejezve vendégszeretetét, sőt valami többet: ezek a mieink! Ezt üzenik a tapsok, a mosolyok, a műsor utáni gratulációk. Ezek azok a helyek, ahol mindenki érti a horvát szót és ahol a Tanac valamennyi horvát nemzetiségű tagja boldogan fürdik az otthonosság fészek-melegében, ahol öröm és hazatérés horvátnak lenni.
Az amerikai út után az 1994-es év mindenféle fellépési formát elhoz. Szerepelnek a hazai horvát falvakban, fesztiválokon Budapesten és Egerben, emlékezetes estet adnak Nova Gradišká-ban (HR), mely utóbbival elkezdődik a horvátországi fellépések sorozata. Részt vesznek a zalai (2. díj) és a szekszárdi fesztiválon. Utóbbi szereplés igazi díjesőt hoz a Tanac-nak: első díj, nívódíj, zenekari díj (Vizin Antus), koreográfiai díj (Szávai József); ezt mind elhozza a Tanac és ezzel egy csapásra a hazai (természetesen nemcsak a horvát, hanem a magyar) néptánc kiemelkedő és szakmailag elismert együttesévé válnak. A fesztiválon bemutatott koreográfiák: Bosnyák falusi búcsúbál (Szávai József), Ražanac (Dr.Ivan Ivančan) és Briul (Farkas Zoltán).
Az év májusában, Pünkösdkor rendezett fellépésük alkalmával ismét valami új történik: népszokást újítanak fel (Kraljice - Pünkösdi királynéjárás); az eseményekbe szinte az egész falu bekapcsolódik. Az önként vállalt és kitalált feladatból egyre bővülő folytatás lesz; ezután szinte minden év minden évszakára jut majd egy-egy újra életre keltett népszokás a különböző településeken.