SZÁVAI JÓZSEF
LAKÓCSÁTÓL A DRÁVA MENTÉIG
Dráva menti horvát táncok tanítása és visszatanítása Dráva menti horvát falvakban
Bevezető
Magyarország horvát néptánchagyományának legismertebb tánca a lakócsai csizmaverős, amelyet magyar néptáncegyüttesek tagjai is sokszor feldolgoztak műsoraikban. Ez a tánc nemcsak Lakócsán, hanem a Dráva mente több horvát falujában is ismert volt. Része volt egy táncrendbe illeszkedő táncanyagnak, amely táncanyagot a legutóbbi időkig meg lehetett találni a határmenti elzártságban archaikus vonásokat is megőrző Dráva mentén. A régies vonások természetesen nemcsak a táncanyagra, hanem a dalokra, zenére, szóbeli és tárgyi népi kultúrára, nyelvjárásra, nyelvhasználatra is jellemzőek. Maga a vidék is a Dráva ősparkjaival egyike a múltat leghívebben őrző területeknek; az idelátogatás valóban kicsit utazás a múltba.
Pályázati célunk több részből áll. Szeretnénk a Dráva mente táncait megismertetni, megtanítani a magyarországi néptáncmozgalom tagjainak, együtteseknek, táncosoknak, pedagógusoknak, érdeklődőknek. Tanfolyamunk tehát továbbképző jellegén kívül olyanoknak is érdekes lehet, akik eddig nem találkoztak ezzel a szigetszerűen létező kultúrával. Ezen túl a helyi lakosoknak (iskolásoknak és felnőtteknek) szeretnénk visszatanítani egykori hagyományaikat, a lehető legteljesebb mértékben (dalokat, zenéket, táncokat, népviseletet, öltözködési módokat). Ezen feladatokat a helyszínen, a Dráva mente falvaiban szeretnénk megvalósítani, ahol a legközelebb lehet kerülni a még létező hagyományhoz; még játszó zenészekhez, még éneklő emberekhez, a régi táncokat még járó táncosokhoz.
Fontosnak tartjuk, hogy a vidék egykori népszokásait is felelevenítsük és eredeti fényét ezen ünnepeknek visszaadjuk. Ezek az alkalmak (búcsúk, Szent-Iván nap, farsang) mindig nagy közönséget vonzottak, ilyenkor a többi faluból is érkeztek vendégek. Szeretnénk, ha a Dráva mente hátrányos helyzetű falvai élhetnének ezzel a figyelemfelhívó lehetőséggel, hogy az érdeklődő közönség számára több szempontból rendkívül érdekes lehet az élő hagyománnyal az eredeti környezetben találkozni.
A terület helyzetének javítását illetően a rendezvény kétfelé próbál javítani a községek helyzetén: egyrészt a lakosságnak lehetőségeket, ötleteket adni, hogy milyen kitörési pontokat (munkalehetőségeket) találhat a helyi sajátosságokban (horvát kulturális hagyományok, a vidék természeti szépsége, sokgenerációs kézműves tapasztalatok), másrészt a külvilág számára vonzó célpontként bemutatni a községet, ismertségét fokozni, a turisztikai kínálatba való bekerülését és az egész év folyamán rendezendő eseményeket segíteni.
Az eredmények többsége közvetetten, hosszabb távon jelentkezik az életkörülmények javulásával: több munkahely létesülhet a kulturális rendezvényekkel kapcsolatban, az elérhetőség (úthálózat, bekötőút) javítása a rangsorban előre lép, a hagyományokra épülő kézművesipar (népi szőttesek, ruhadarabok) bevételhez, fellendüléshez jut, a község munkaképes lakossága és a tanulókorú ifjúság számára értelmes alternatívaként jelenik meg a községben maradás, a horvát identitás vállalásával lassul az asszimiláció, csökken az elvándorlás, a falusi vendéglátás helyszínei gyarapodnak és elmozdulnak a vegetálás szintjéről, a község kulturális hagyományaira és nemzetiségére támaszkodva a Dráva menti horvát régió mintafalujává válhat.
A táncokról
A Dráva menti horvát táncok több szempontból különlegesnek számítanak a néptánctudományban. Először tisztázni kell, hogy a határ túloldalán, Horvátországban szintén létezik egy terület, amit Podraviná-nak (Dráva mentének) neveznek, de táncait és zenéit tekintve ez jóval későbbi állapotot tükröz. Amott a hagyomány archaikus elemei jórészt lekoptak és helyükbe egy többféle hatást mutató, inkább a szomszédos Međimurje (Muraköz) világához közelítő, több polgárosultabb elemet is tartalmazó tánchagyomány lépett. A két Dráva mente tehát a táncok szempontjából nem hasonlít egymásra, a magyarországi terület táncait a horvátországiból levezetni nem lehet (nem úgy, mint a déli határ többi területe esetében, lásd a magyarországi Baranya, Bácska és Mura mente példáját).
A különlegesség folytatódik azzal, hogy a Dráva mentén - a magyarországi horvátok között egyedülállóan – táncrend létezett. A táncrend, mint a táncok meghatározott, az idővel kevéssé változó sorrendje, egymásutánisága általános jellemzője Közép-Európa tánchagyományának. Hosszú idő alatt a falu, a táncoló közösség alakította olyanná, hogy a szórakozás céljaira legjobban megfeleljen. Amíg a hagyomány nem indult bomlásnak, elképzelhetetlen volt, hogy táncok kikerüljenek belőle vagy hogy hátrébb sorolódjanak. Újabb táncokat azért képes volt a táncrend magához asszimilálni, de ezek mindig a sor végére kerültek.
A magyarországi horvátoknál általában nem volt kötött táncsorrend, ráadásul nagyszámú (10-15), általában egyszerűbb figurákból álló táncokat ismertek és táncoltak. A Dráva menti horvátoknál a helyzet éppen ellentétes: a táncmulatságban a táncrend csupán három táncból állt: Drmeš, Kolo, Križanje. Ezek azonban sokféle dallamváltozatban és gazdag motívumkészlettel rendelkeztek; mindegyiket hosszabb ideig lehetett táncolni, akár fél-egy órán keresztül is.
Utoljára szintén egy kuriózum marad: ez pedig a csizmaverős tánc. Nemcsak a magyarországi horvátoknál, de a horvát nyelvterületen is gyakorlatilag ismeretlen (egy-két kivétel akad csak), sőt szokatlan, hogy a férfi táncosok a csizma szárát megüssék. Ráadásul ez a csapásolás nemcsak véletlenszerű, mintegy a jó hangulatba beleférő gesztus, hanem fejlett, kifinomult tánctechnika, amelyben a jó táncosok minden tudásukat megmutathatták.
Említést kell még tenni egy tánctípusról, ez pedig az énekes körtánc. Zenekíséret nélkül, többnyire nők táncolták, egyszerű, de szinte mágikus erővel bíró lépésekkel, amelyek nem esnek egybe a zenei ütemhatárokkal. A dalszövegek archaikusak, több évszázaddal visznek vissza minket egy régi világba, valamint messze a Balkán mélyébe, a Száva és Drina folyókon túlra. A Húsvét idején járt Vuzmeno kolo és a lakodalmak szertartásos, tárgyak és emberek körül járt körtáncai tartoznak ebbe a kategóriába.
A hagyomány mai helyzete
Miért van szükség a táncok, dalok visszatanítására? Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen gazdag hagyomány (az egyéb szellemi kincsekről, mint mesék, hiedelmek, szokások nem is beszélve) eltűnőben van vagy szinte már teljesen el is tűnt? Van-e értelme, lehetősége a visszatanításnak, visszatanulásnak? Ezek a kérdések jogosak. A paraszti élet hagyományos kereteinek felbomlásával a Dráva mentén is visszaszorultak azok a lehetőségek, ahol az emberek régi szokásaikat, énekeiket, táncaikat újra megélhették, dalolhatták, táncolhatták. Ez a folyamat természetesen mindenütt lejátszódott, bár a Dráva mente viszonylagos elzártságának (határvidék) köszönhetően itt tovább tartották a népviseletet, tovább éltek olyan szokások, amelyek az emberélet fordulóihoz vagy a naptári év eseményeihez kapcsolódtak. Az esélyt éppen ez a tény adja: az emlékezetben még megvannak a szülők (vagy jobbára már a nagyszülők) elbeszélései, élményei a hajdanvolt fiatalságról, amikor még élő volt a vasárnapi tánc szokása, a lakodalomhoz, Húsvéthoz, Szent Iván napjához kapcsolódó mágikus szokások sora. Ez a nosztalgikus emlékezet a jelen világ kedvezőtlen körülményeivel nem tud versenybe szállni. Ahol munkanélküliség, elvándorlás van, ahol a nemzetiségi identitás megvallásának nemhogy színtere, de még ideje sincs, ahol az iskola legnagyobb gondja az anyanyelv megtartása, ahol a templom elveszti korábbi védelmező, útmutatást adó szerepét, ott önerőből, segítség nélkül már nem fog újra virágozni a hagyomány.
A külső segítség többféle, kell, hogy legyen: szakmai, a néprajzi hitelességet biztosítandó; szervezési, a rendezvények megvalósításában; valamint anyagi is, különböző pályázatokat igénybe véve, mert azt talán mondani sem kell, hogy ezekben a falvakban a pénz a legkevesebb.
A táncok tanításáról
A táncok tanításánál természetesen nem lehet az eredeti sorrend szerint haladni. A táncrend első tánca, a Drmeš tűnt el először a táncoltak közül; sokáig tudták még az öregek és kérték is a zenészektől, de nehézsége miatt nem volt divatos a fiatalok körében. A divat szó használata nem véletlen. Ezen a vidéken is megjelentek a múlt század húszas-harmincas éveiben azok az egyszerűbb, lendületes, több térforma-lehetőséget kínáló, többnyire szerb eredetű táncok, amelyek divatozván lassan kiszorították a régi, technikailag jóval nehezebb, több egyéni lehetőséget adó saját táncokat. Ezek az új táncok a hagyományba már nem kerülhettek be olyan módon, mint egykor: a hagyomány nem tudta magához igazítani őket, a sokrezgős kólók, a bokázós, kopogós (pláne csizmaverős) motívumok nem voltak alkalmazhatók ezekre a más tánctechnikát (féltalpon járt aprózó avagy lendületesen szökellő lépések) igénylő táncokra.
A táncok visszatanulását az alapoknál kell tehát kezdeni. Az alapok a következőket kell, hogy érintsék: ütem és ritmus, rezgés, bokázók, kopogók, csizmaverés, összefogódzás, térformák. Az ütemek, ritmusok alapozásánál először meg kell tanítani, hogyan lehet megtalálni a zenei frázisok elejét, végét. A táncok többsége igazodik a dallam egységeihez; egy motívum eleje, vége egybeesik a zenei frázis elejével, végével. Fel kell tudni ismerni a zenék ritmusát, ezeket tapsoltatni kell, nagyobb egységektől a kisebbek felé haladva. Meg kell találni az esztam (kontra) ritmust a zenékben és a zenei egy és esztam váltakozását, variációit ismerőssé kell tenni. Ezeket a táncokat ugyanis – a mai körülmények között - nem lehet egyszerű utánzással megtanulni. Ha nem válnak belsővé az ütem- és ritmus-sémák, a tánclépések megtanulása reménytelen lesz.
Az alapokat máshogy kell tanítani az egyes korosztályoknál: mások a módszerek a 10-14 éveseknél és az idősebbeknél. A 6-10 éves gyerekeknek még inkább csak mozgásélményeket kell adni, a közös táncolás, az együttlét, a közös éneklés és mozdulatok élményét.
A legfontosabb technikai elem a Dráva menti táncoknál a (fent hangsúlyos) rezgő. Ez más horvát táncoknál is alaptechnika, itt erőteljesebb, keményebb, telitalpasabb, sőt néha függőleges irányban hangsúlyozottabb, mint más horvát népcsoportoknál. A rezgő tanulását régen már a gyermekkorban megkezdték: otthon a szülők, nagyszülők táncolgattak a gyermekkel, majd egyes táncalkalmakra magukkal vitték és ott, kezüket fogva tanítgatták őket. Természetesen későbbi életkorban is megtanulható, de igazán széppé és sajáttá csak a sok táncolás teszi.
A bokázó a férfiak táncában előforduló díszítő elem. Motívumkezdőként, lezáróként vagy motívum közben is használatos. Nagy változatosságban találhatjuk meg, lábzárások, páros bokázók, légbokázók formájában, ráadásul a rezgővel kombinálva. Tanításánál a lábak zártságának élményét kell kialakítani, lassú ritmusban gyakoroltatni, majd összetettebb variációkat is kipróbálni, végül a ritmust fokozni az eredeti folyamat helyes gyorsaságáig.
A kopogóknál fog kamatozni a sok ritmusgyakorlat és tapsoltatás. Ami a kéz tud, a láb könnyebben megtanulja. A kopogók többsége esztamos, de sokszor a zenei egyre való bedobbantásokkal élményszerűen keveredik. Egyik lábbal kell kezdeni a gyakorlást, másikkal folytatni, aztán váltakozva, aztán variálva bizonyos sémák szerint, majd önállóan, végül más alaptechnikákhoz kapcsolni. A kopogók tanulásából a lányok se maradjanak ki: ügyes asszonyok, lányok is alkalmazták a hagyományban ezt a táncolási módot.
A csizmaverős tánc lényegében a férfiak bemutató jellegű tánca, amelyet a kólóból részben kiválva táncoltak. Változatos és gazdag figurakészlettel bír és valamennyi eddig említett technikai elemet (rezgő, bokázó, kopogó) tartalmazza. Ehhez járul az egyedülálló csapásoló és tapsoló motívumok sorozata. Tanításánál szintén az egyszerűbb, lassabb felől kell elindulni. Ahogy valamennyi technikai elem és motívum tanulásánál, úgy itt is fontos a helyes testtartás, el kell kerülni a csizmára görnyedést, de ugyanúgy a széles, eltúlzott mozdulatokat is. A tánc a hagyomány szerves része, tehát táncolásmódjában illeszkednie kell a többi tánchoz, legelőször a kólóhoz, amelyből megszületett.
Az összefogódzás és térforma általános módja a nyitott kör, amelyben a férfiak-nők vegyesen, egymás mellett állnak. A férfiak egymás kezét a nők háta mögött fogják meg, a nők a férfiak vállára teszik kezüket. A nyitott kör két végén egy-egy kólóvezető van, aki a kólót néha csigába húzza a középen álló zenekarhoz közeledve. A Dráva menti kólóban mindenki az előző táncos útvonalát, körívét járja be, sohasem vágják le a kört. A Križanje az a tánc, ahol a páros táncolás döntően megjelenik: itt a férfiak-nők egymással szemben állnak és vagy egyik (általában a jobb) kezükkel vagy mindkét kézzel megfogják egymás kezét. Szabad kezüket csípőre, hát mögé teszik vagy leengedve tartják.
Az összefogódzás és a térformák gyakorlása már az egyszerű motívumfűzés során el kell, hogy kezdődjön. Ugyanúgy, a két kólóvezető táncirányító szerepét is hagyni kell többeknek kipróbálni, hogy a tánc szerkezetét, folyamatait mindenki megértse.
A tánc természetesen nemcsak a megtanult lépések egymásutánja. El kell sajátítani azt a módot, ahogy a táncot az ismert motívumokból fel lehet építeni, meg lehet alkotni. Hozzá kell tenni a társakkal és a térformákban való viselkedés szabályait. Meg kell tanulni a táncokban alkalmazható gesztusokat, bekiabálásokat, énekeket. Meg kell ismerni a zenekíséretnél szokásos dallamokat. Végül meg kell tanulni a népviseletbe való helyes felöltözés módját. Ezután már valóban csak egy van hátra: el kell menni a tánchelyre, legyen az a falusi utca, egy ház udvara vagy a művelődési ház, és ott a jó zenére, jó társak között táncba kell fogni. Mások és magunk gyönyörűségére.